Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

2. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

VITA 123 A különböző helyt ken támadó viz ellen nagyon sok helyen védekeztek víz alatti fóliateritéssel. Erre a rendkívül nehéz munkára könnyűbúvárokra volt szükség. A könnyübúvárkodás békeidőben egy nagyon hangulatos sport. A legkülönbözőbb társadalmi helyzetű fiatalemberek űzik. Minden bizonnyal, nincs is köztük olyan élsportoló, akinek csak ál-állása van és abból él, hogy könnyűbúvár, tehát feltétlenül a munkahelyéről kellett kikérni, elszállítani, távoli országrészbe utaztatni, hogy rendelkezésre álljon a gáton. A könnyűbúvárok hősies, áldozatos munkát végeztek a védekezésben, de hősies, áldozatos munkájukat végeredményben mégiscsak az tette lehetővé, hogy mozgósíthatók voltak. Azt a könnyűbúvárt, aki maga veszi meg magának a felszerelést, s egy horgászengedélyhez hasonló engedély birtokában maga jár le valamely vizre búvárkodni, sokkal nehezebb lett volna mozgósítani, mint azt, aki nyilvános, társadalmi egyesületben, az egyesület - az állam - felszerelését használva merülget a vizbe. S az eredmény? Minden veszélyeztetett szakaszon mindig volt elég fóliaterítő fiatalember, aki egészségét, erejét nem kiméivé, órákat töltött •cl a hideg és piszkos árban azért, hogy nehogy átázzon, megcsússzon a gát Sokan közülük nem is jártak még azon a vidéken, ahol éppen védekeztek. Az Árvízvédelmi Kormánybiztosság legnagyobb haditette, amely egyben legjobban mutatja társadalmunk mozgósithatóságát, háborús vagy ahhoz hasonló helyzetben cselekvőképességét, Makó kiürítése volt. Makó a.mi fogalmaink szerint nem kis város. Város? Ezúttal ne firtassuk ezt. Nagy. kiterjedt település, harmincezer lakossal. Ennyi embert egyik napról a másikra, rendben, gyorsan, pánik nélkül, a befogadásra felkészületlen szomszédos városokba áttelepíteni, még akkor is nagy dolog lett volna, ha a háború valódi háború lett volna, és az ágyúk már ott dörögtek volna Makó alatt, s a lakosságot érzékelhető életveszély késztette volna menekülésre. Makó kiürítése azonban preventív intézkedés volt. A város alatti hírhedt óriás buzgár megfékezhetősége felől a védekezés vezetői nem voltak bizonyosak, s a kitelepítést arra az eshetőségre rendelték el, hogy esetleg mégis a buzgár lesz az erősebb. Nem lett. Mire azonban ez végérvényesen eldőlt, a makóiak már Hódmezővásárhelyen, Szentesen és egyebütt laktak. Egyébként Makót a Maros még soha nem öntötte el, sót, még csak nem is fenyegette. Ha mindez, mondjuk, a szomszédos Szegeden történik, amelynek történelmébe egyszer-kétszer már alaposan beleírta magát a Tisza, sokkal kevesebb okunk lenne az ámulásra, mert a víztől való félelem, tartás, rengeteg ellenálló erőt termel az úgynevezett árvizes városokban. Ahol emléktáblák jelzik, hogy ekkor és ekkor eddig ért a városban a viz, ott a lakosságot elég figyelmeztetni a közelgő veszélyre, és máris csatasorba áll, vagy ha más nincs hátra, menekül. De egy, a folyója veszélyességéről soha meg nem győződött, úgyszólván a folyója langyos 287 természete által elaltatott várost huszonnégy óra alatt kitelepíteni, ez már rendkívüli haditett, amit önmagában nem magyaráz sem az elrendelők és végrehajtók határozottsága, hozzáértése, talpraesettsége, sőt még a hatalma, az igénybe vehető erőforrások úgyszólván korlátozatlan volta sem. Állítsuk szembe, nem is annyira a bizonyítás, mint inkább a dolog mulatságos volta miatt, Makó kiürítésének gyors lebonyolítását néhány olyan, ugyancsak szervezési határozottságot kívánó üggyel, amelyet ugyanez a társadalom nem tud megoldani. Például: a büdös üzemek kitelepítése a fővárosból. Mióta cikkeznek róla az újságok? Mióta van napirenden? Képzeljük el, hogy Makó kiürítését is így tűzi „napirendre" az Árvízvédelmi Kormánybizottság - és kiönt a Maros. Vagy: mióta van napirenden a kenyér ügye? £s csak a vak nem látja azokat a hosszú sorokat, amelyek azok előtt a valóban jó kenyeret sütő mintaboltok előtt kígyóznak szombatonként, ahol ugyanabból az anyagból, ugyanolyan „anyaghányad" felhasználásával bizonyítják be, hogy lehet, hogy nem lehetetlen. Mindez együtt, akarva - nem akarva, s bármilyen cinikusan hangzik is, azt látszik bizonyítani, hogy társadalmunk jelen állapotában, struktúrájában kiválóan alkalmas az árvíz elleni összpontosított védekezésre, s ugyanakkor eléggé akadozva működik békeidőben, nyugalmi állapotában. Az idén ez, mert súlyos árvizet győztünk le, erénynek látszik. De - reméljük - jövőre nem lesz árvíz. A társadalomnak árvízi, azaz háborús esetben mozgósítható erői mozgósítatlanok maradnak. Nem azért, mert az országnak nincs rá szüksége, égető szüksége, hogy minden dolgozója legnagyobb erőkifejtéssel dolgozzon a békés termelésben, s hogy a társadalom szerveiben kétségtelenül meglevő szervezőképességet, egész struktúráját ennek a békés munkának a szolgálatába állítsa, hanem azért, mert erre nem képes. Illetve: nem képes árvízi fokon. Az árvízi hadjárat győzelmes befejezéséből tehát adódik egy kérdés : nincs-e valami csiszolni való társadalmi struktúránkon, ha az egyszer ennyire alkalmas az árvízi-háborús mozgósításra, erőkifejtésre, és ugyanekkor ilyen akadozva működik mint békés, árvízmentes termelő társadalmi struktúra? Hogyan lehetne azt elérni, hogy annak a már említett eszmei brigádvezetőnek ezúttal éppen a kaszálás megkezdésére vonatkozó utasítását, éppen olyan sebesen hajtsa végre az ugyancsak eszmei brigádtag, mint ahogy a gátra menést végrehajtotta? Nem lehetne a békét is olyan komolyan venni, mint a háborút? Nincs minden évben árvíz. S hátha jövőre aszály lesz. Az 1970-es tavaszi árvíz elleni hadjárat magyar győzelemmel végződött. A vereségből valc tanulságlevonásban nagy gyakorlatunk van nekünk, magyaroknak. Próbáljunk meg egyszer tanulságokat levonni ritka győzelmeink egyikéből is. adataikat. Ennek oka is nyilvánvaló: a nagy bajban végre a műszaki feladatok megoldásában csak műszaki szempontok érvényesülnek. A munkaügy, a könyvelés, a bérelszámolás ilyenkor, és sajnos csak ilyenkor látja el feladatát, azaz a műszaki munkák feltételeinek a biztosítását. Békeidőben mindezen szervek a műszaki munka és életünk jobbra fordulásának akadályozói. Nem a munka feltételeit biztosítják, hanem a munkavégzést akadályozzák az újabb és újabb szabályok kitalálásával és bevezetésével, majd ellenőriznek bennünket, hogy e szervezett munkalassítást megtartjuk-e. Árvíz idején ez alól a bürokrata terror alól menekülünk meg néhány hétre, vagy néhány napra. Szinte cinkosunk az árvíz: ilyenkor nem vagyunk sikkasztó anarchisták, akiket minden szabállyal gúzsba kell kötni, akik békeidőben szüntelenül megszegik a Magyar Népi Bürokrácia szent törvényeit. Az árvíz biztosítja azt. hogy szabadon, szakmánkban dolgozzunk. Micsoda öröm az, hogy látjuk az eredményt, látjuk azt, az árvíz jóvoltából közvetlen közelből, hogy még nem hülyített el bennünket a bürokrácia, hogy még képesek vagyunk a szakmánk legnehezebb, mert szélsőséges paraméterekkel jellemzett, váratlanul és nagyon gyorsan jelentkező feladataival is megbirkózni. Végül arra is bizonyságot szerzünk, hogy bár „a víz mozgása bonyolultabb, mint a csillagos égé", kellőképpen megismertük azt: a hozzáértésünk, és nem csak az országos erőfeszítés az, ami az eredményt biztosítja. Be kell vallanunk, hogy a védelmet közvetlenül irányító mérnökök a hősi pátosz átérzése helyett sokkal vidámabbak, felszabadultabbak, mint ahogy az a helyzet komolyságához illene. Sőt, ezt tapasztalatból tudom, számunkra a legbosszantóbbak azok a, sok esetben jószándékú aparacsnyikok, akik ilyenkor hősök akarnak lenni, és ehhez méltóaVi akarnak viselkedni. Most nem elsősorban a védvonalon erőszakoskodó, sok esetben a bajt ránkhozó „intézkedőkre" gondolok. Ezek az 56-os árvíz után eltűntek. Az 1963. évi dunántúli árvizek során, miután igen vidáman, 36 órás munkával, számomra igen érdekes trükkökkel az átszakadt halastavak vizét a fenyegetett falu alól eltereltük, a gátőrházban összetoltam két karosszéket, hogy kialudhassam magam. Nem az ügyeletes telefonos zavart, mert az tapintatosan intézte dolgát, a vonalon dolgozó kollégám sem zavart fel, de este 10 órakor pontosan megjelent a falu párttitkára. hogy megossza velem a virrasztás hősi pátoszát. Az egész éjszaka udvariasan hallgattam elmélkedését a nép és a párt egységének, saját hősiességének és a sikeres árvédekezésnek a kapcsolatáról. Váltótársam, aki az előző éjszaka akart pihenni, ugyanezt élvezte végig, ugyancsak este 10 órás kezdéssel. Ilyenkor legtöbbször még zavarban is vagyunk, hiszen számos szabályt áthágunk, emberekkel dolgozunk, akikről nem kértünk politikai jellemzést, számolatlanul építjük be a homokzsákokat, anélkül, hogy „beterveztük" volna évi anyagfelhasználási tervünkbe, nem írjuk alá a jelenléti íveket, sőt, kiküldetési rendelvényünk sincs, nem mi készítjük a létszámkimutatást, önállóan dolgozunk, nem hívunk össze bizottságokat, nincsenek „döntések", és nem kérünk írásbeli engedélyt, vagv utasítást (sokszor még szóbelit sem) semmire. Még hosszan sorolhatnám az ilyenkor büntetlenül elkövethető bűnöket. Lehet, hogy ezt a zavart vette észre Illyés is. amikor arról írt, hogy utólag is félszegen hallgatjuk a hála megnyilvánulását. Még élesebben figyelte ezt meg a legnagyobb magyar „realista" író, Jókai, a magyar vízimérnök-ideál, Garanvölgyi Aladár árvédekezési epizódjának a leírásánál. A sokat emlegetett és a párt által is kifogásolt vízügyi szakmai gőg is kimutatható a hősi nimbusz elhárításában. Féltjük önállóságunkat: ha az árvízvédekezés hősi tettek színhelye, megirigylik tőlünk, és elveszítjük az önálló műszaki cselekvés utolsó lehelőségét is: nem vagyunk árvíz idején sem hősök, és ezt nem is azzal hárítjuk el, hogy a „kötelességün-