Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

2. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

VITA 121 kérdés közeléből is eltávolítják, illetve minden írásos vagy szóbeli megnyilatkozástól eltiltják. Majd az óhajtott moratórium lejár, az Akadémia kijelenti, hogy azok a „felmérhetetlen ökológiai károk", amelyek vizsgálata végett az építkezés szünetelt, kézben tarthatók, minden rendben van, éljen a politika, így kell a nehéz kérdéseket megoldani. Az érvgyártásra toborzott biológusok és újságírók azonban joggal érzik, hogy becsapták őket: az érvekből program, majd politikai célkitűzés lesz. A vízügy vezetői boldogok: lám a vízgazdálkodás politika és nem szakma. Ez az ő területük. Minden mérnököt kitiltanak a vitákról: pedig már mindenki a vízlépcsőkről beszél. Ezt vitatják az összes marxista szemináriumokon, a közgázon és az Almássy téren. Erről beszél valamennyi újsütetű szociológus, politológus, néhai marxista filozófus és közgazda, majd bekapcsolódnak az építészek, elektromérnökök, színészek, zenészek, írók, de a vízügyet változatlanul és kizárólag csak a dilettáns vezetők, vagy az általuk kijelölt, politikailag megbízható és hasonlóan „képzett" káderek képviselhetik. A folyamat öngerjesztő: az ellenzők frissen alakult csoportja nyilván észreveszi, hogy a másik oldalon sincs hozzáértés, ott az évtizedes marxista-sztalinista demagógia a vita egyetlen fegyvere. A jóindulatú érdeklődők csak azt látják, hogy az érvek ereje ugyanaz: dilettáns vitatkozik dilettánssal, de az egyik fél legalább nem a régi nótát fújja. A vitához nincs szükség hozzáértésre, mert ilyesmiről nincs is szó. Amikor pedig érvek hiányában az első tüntetéseknél a rendőrséget veszik igénybe, mi hallgatásra ítélt mérnökök csak azt tudjuk konstatálni, hogy nagyon nagy a baj, de még mindig nem szólhatunk. Az országos változások lassan a vízügyre is kiterjedtek. A szakemberek fokozatosan előjöttek, a dilettánsok, a régi gárda káderei kiöregedtek. Űj minisztérium szerveződött, amelynek csak egyik része az egységes Vízügyi Szolgálat, újra mérnökkel az élen. A sorok azonban még nem rendeződtek, amikor a Jurta színházi színjátékkal most már teljes erővel megindult a harc, nemcsak a vízlépcsőkért, hanem szakmánk becsületéért. Az ellenzők változatlanul a politikai harcot folytatják, rpi pedig az épülő műben mérnöki becsületünket védjük: a mérnök munkájával azonosul; ha azt meg akarják semmisíteni, akkor a munka műszaki megoldása lehet csak az egyetlen elfogadható érv, azért pedig alkotója felel. Nem a mérnök dönti el a mű megépítésének szükségességét, nem ő tűzi ki az építkezések megkezdésének időpontját, sőt a tervvariánsok közül sem ő választja meg a végleges megoldást. De amikor a mű már épül, akkor mindenért, a létesítmény egészéért felel: hiszen a lebontás, fölrobbantás csak olyan műszaki érvekkel indokolható, amelyek a műszaki megoldás részei. E felelősség elismerésével vállaltuk a vitát: láttuk, hogy a minisztérium új vezetője elődjeinek csődtömegét örökölve a műszakiak segítségével vág bele a veszekedésekbe. Láttuk, hogy a vita nem könnyű: profi debatterekkel állunk szemben, akiknek minden fogását menti a vita előtörténete: nemcsak ők beszéltek mellé a vitákban, nemcsak ők voltak műszakilag tájékozatlanok, nemcsak ők blöfföltek. A politikai vita normái ki sem alakulhattak, és tudomásul kellett vennünk, hogy nekünk kell vállalnunk az ódiumát, hogy amíg a vita műszaki része tisztességgel megoldható lett volna, kívülről ránk erőltetett dilettáns vezetőink éltek vissza politikai hatalmukkal. Most, amikor a vita már nyilvánvalóan politikai, meg kell próbálnunk műszaki érvekkel védeni műszaki becsületünket. A politika még mindig kísért: a parlamenti vitában érveink elég erősek voltak ahhoz, hogy meggyőzzék a képviselőket. A párt parlamenti csoportjának előkészítése, a névvel, vagy név nélküli szavazás körüli cirkusz mégis újra aláásta érvelésünk hitelét. A helyzet kialakulásában mi sem voltunk ártatlanok. A társadalom értékvesztése rajtunk is lemérhető. Egyetlen kollégánk kivételével senki sem volt, aki '75-ben vállalta volna a szakma hagyományait, és nem áll be a dilettánsok udvarába. Tűrtük, tűrtem a vitáktól az eltiltást, holott nyilvánvaló, hogy a másik oldalon sokkal többet kockáztattak. Nemcsak cinkosán tudomásul vettük a parlamenti cirkuszt, hanem most hallgattunk, hiszen a Parlament döntése érdelmében a művek úgyis épülnek. Tűrtük, hogy mindenki, a megszavazó képviselők is „kisebbik rosszról" beszéljenek, és ugyanúgy nem adnak magyarázatot ennek a kisebbik rossznak a természetéről, mint az akadémikusok a felmérhetetlen ökológiai veszélyről. Hallgatásunkkal nemcsak azt „ismertük el", hogy a mű műszakilag — ha „kisebb mértékben" is, de — rossz, hanem azt is, hogy megvédeni nem tudjuk, nincsenek műszaki érveink, szükségünk van a politika kétes eszközeire. A szolgálat egzisztenciális krízise nem a vízlépcsővitával indult, hanem az Erdei jellemezte vízügy felszámolásával. A vízlépcsővita mellett a dilettantizmus további következményei elhalványultak, pedig azokból is összerakható a csőd: a vízügyi „piac", a vízrajzi szolgálat világviszonylatban egyedülálló „vállalatosítása" a hatósági, beruházási, építési tevékenység összemosott „termelési" tevékenységének folyamatos blöffölése azok a fogalmak és abszurditások, amelyekben a dilettantizmus diadalmaskodott. A szellemi munka elszatócsosodott, magukat raffinált üzletembernek képzelő pszeudomérnökök a szerződött munkák színvonalát felülről korlátozták, mondván, hogyha színvonalas munkát nyújtunk, akkor magunk ellen dolgozunk, mert a következő munkánál is tartani kell a színvonalat. Az értékítélet még a politikai kontraszelekciót is majorálva olyan mértékben fordult visszájára, hogy az lett a jobb kutató, aki „ugyanazért a pénzért" kevesebbet, gyengébbet n3ni

.it. A vállalatosdi végül arra vezetett, hogy a zöldek támadására minden intézmény a kezét dörzsölte: most a bajban lehet újabb és újabb megbízásokhoz jutni, mert a fölvetett blöffök, vagy tényleges problémák vizsgálata nem szerepelt a megrendelésben, tehát arra új szerződés köthető. Ezért pedig már nemcsak a volt elnökök a felelősök. IV. A Vízügyi Szolgálat egykori információs nyitottságának. a közvéleményt formáló írók vízügy iránti szimpátiájának egyik tanúbizonysága, hogy 1970-ben Csurka István több írásában is foglalkozott az árvízzel. Az újabb generációban Csurka is képviseli azt a nemzeti és irodalmi hagyományt, hogy magyar író nem függetleníti magát az országos gondoktól. Az itt újra közölt cikkében az árvízen szerzett tapasztalatok nagyléptékű, az ország életvitelében történő hasznosításáról ír. Csurka írása arra is bizonyíték, hogy tisztességes információszolgáltatás esetén a „laikus" író a műszaki kérdésekben is biztos módon tájékozódik: ehhez azonban az író jóakarata, tárgyilagossága is szükséges. Vajon mikor és miért veszítettük el Csurka István jóindulatát? Biztos, hogy ennek nem a nagymarosi vízlépcső műszaki mutatói az okozói. A vízimérnökök számára nyilván nagyon szép cikk első részét mindenképpen túlzásnak kell ítélnünk: az árvédekezés valóban harc, és e harcnak vannak megszenvedői, sajnos, olykor áldozatai, és akadnak nagy veszteségek, amelyek a baj szenvedetteket sújtják. De ennek a harcnak nincsenek hősei, győztesei vannak, de hősei nincsenek. A harcot megvívó szervek „vagy és elsősorban a vízügy" valóban az „adott pillanatban rendkívüli teljesítményekre, rendkívüli háborús teljesítményekre képesek", de ezzel még nem szülnek hősöket. Az árvíz során nem a gáton dolgozók vannak a veszélyben, hanem a fenyegetett ártér lakói. A védvonalon dolgozó szakembereknek sincs „hőstudatuk", sőt a legtöbbször a védekezés során sokkal jobban „élvezik" munkájukat, mint hétköznapi fel-