Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

2. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

118 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. fiVF., 1. SZÁM Vita Kisebbségben Zsuffa István PMMF Vízgazdálkodási Intézet 6500 Baja, Bajcsy-Zsilinszky u. 14. „A mérnök megépült vagy épülő művével azonosul. A Bős—Nagymaros építkezés nem néhány kollégánk magánügye" — írta az összeállítás előző folytatásában annak szerzője, Zsuffa István. Majd megállapította: a magyar értelmiségben nem is olyan régen tiszteletnek örvendő vízimérnöki szakma képviselői, vagy az azoknak művei ellen intézett mostani támadások politikai természetűek, politikai célúak. Társadalmi közmegbecsülésünk évszázados nagyságrendben töretlen volt, (s visszaadva a szót a szerzőnek): „Valami azóta biztos, hogy megváltozott, és a hibát magunkban is kell keresnünk." III. A népi írók nagy nemzedékéből a politikában vállalt szerepén keresztül Erdei Ferenc került a legközvetlenebb kapcsolatba a Vízügyi Szolgálattal. Az 1970. évi tiszavölgyi árvízről igen részletes elemzést írt (melléklet). Erdei Ferenc több kiadványban is megjelent idézett cikke talán már nem is .tisztán" irodalmi termék. Szerzőjét láthatóan „megfertőzte" a vízügyi szakmai hozzáértés, itt ő rá is hivatkozni mintegy illetlenségnek látszik. Erdei azonban vízügyi tájékozottságát nagy léptékű gondolkodásával kapcsolja össze, és országos kérdésekre is megkísérel analógiákat keresni. Németh Lászlóhoz hasonlóan ő is elgondolkodik a természet átalakításának reális lehetőségein. A cikk írása időpontjában még szokatlan gúnnyal idézi Fogarasi Béla akadémikust, a „jeles marxista filozófust", aki számonkéri a vizeseken, hogy mit tesznek, „hogy az ilyen természeti csapások egyszer s mindenkorra kiküszöbölhetők legyenek?" Erdei egyértelmű választ ad: „Nem vagyunk, s belátható időn belül nem is leszünk képesek." Vajon akad-e most valaki is a szellem emberei közül, aki megmondja a ma néhány akadémikusának, hogy a ma mérnöke sem képes arra, hogy standard munkájával a Duna természetét átalakítsa, és így „felmérhetetlen ökológiai károkat" sem tud előidézni (hacsak a felmérhetetlent nem úgy értelmezzük — teljesen korrektül —, hogy azért felmérhetetlen, mert elhanyagolhatóan kicsiny, észrevehetetlen, asszimptotikusan nulla, azaz, nem tudományosan, hanem csak a tudománytalan vizesek nyelvén fogalmazva: reálisan nem létező). Erdei jól ismerte a vízügy szervezetét és vezetőit, az 1970-es siker zálogát. „Tanúsítom tehát, hogy a vízügyi apparátus átalakult a szocialista átszervezés során, de saját szakmai hagyományait soha nem tagadta meg, akkor sem, amikor politikailag ezt követelték tőlük. Bizonyítékaim: aki főnökük volt az átszervezés időszakában, egyetlen fegyelmi eljárást sem hajtott végre, amikor politikai követelmények miatt szakmai érdekeket kellett feladni; a vízügyi apparátus mostani vezetője (s most már régi) vezetője (azaz Dégen Imre, Zs. I. megjegyzése) egyaránt kereste a politikusok támogatását és szakmai kollégái szolidaritását, s mindkettőt el is érte, de mindkettőt csak viszonylagosan, s ez a legnagyobb teljesítmény az ő pozíciójában." Erdeinek ez a világos fogalmazású megállapítása lett később minden problémánknak a forrása. Kevés ilyen jó szándékú és igaz ítélet okozott annyi bajt, mint ez. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt tételezem föl, hogy Erdeinek ez a cikke hívta föl a Fehér Ház akkori urainak a figyelmét a Vízügyre és vezetőire, és akkor cselekedtek. A vízügyben uralkodó „reakciót", ahol nem hajtják végre a politikai követelmények előírta fegyelmiket a szakmai érdekek miatt, föl kellett számolni. Erdei szerint a vízügy a szocialista átszervezés során sem tagadta meg szakmai hagyományait: azaz, nemcsak a vezetője, hanem az egész szolgálat a bűnös. A neosztalinizmus vezetői a gazdasági megújulásnak az ideológiai szólamok miatti tönkretétele mellett, az ideológia legembertelenebb téziseinek felújításával évtizedekre tönkre tették a világnak talán legrégebb és egyik legjobban működő vízügyi szervezetét. A düh középpontjába a szolgálat vezetője került. Az 1945 óta folyamatosan felelős vezetői munkakört ellátó államtitkárt megalázónak szánt módon, a vízügyi vállalatok igazgatóinak, párt- és KlSZ-titkárainak jelenlétében sztálinista forgatókönyv szerint váltották le. Az évszázados szervezet vezetője most először lesz „politikus", és nem mérnök, aki pártfeladatként kapja a „vizes szakmai gőg" és „szakmai sovinizmus" letörését. Ezt igen alaposan végrehajtja: hónapokon belül majdnem minden központi vízügyi szerv élére „politikus", azaz dilettáns kerül, vagy olyan, más szervtől átvezényelt papírmérnök, aki Dégen idejében már „bizonyította", hogy a szakmát nem rendeli a politika elé, egyszerűen azért, mert a szakmához nem ért. Az első „politikus" vezetőt követte a másik, akinek vezetése alatt érik meg a felső-dunai építkezések megindítása. A tárgyalásokról, mint szigorúan titkos témáról semmi információnk nincs. Csak a pletyka járja, hogy a miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy a tárgyalásokon vizest nem akar látni. Űjságokból értesülünk, hogy a munkák megindulnak. 1981-ben, a gazdasági problémák jelentkezésekor az új államtitkár belemegy a játékba: ki kell találni olyan „tudományos" ürügyeket, amelyek alapján az építkezések szüneteltethetők, és ehhez a miniszterelnök-helyettes megszerzi az Akadémia támogatását, és ötletadóknak újságírókat, biológusokat toboroznak. A Vízügyi Szolgálat mérnökeit, akikről Erdei megírta, hogy szakmai hagyományaikat nem hajlandók megtagadni és politikai érdekeknek alárendelni, a