Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
6. szám - Baranyó Géza: A Körösök e századi vízviszonyai Kienitz Vilmos munkássága tükrében
BARANY O G.: Kienitz Vilmos 373 gáló létesítmények, berendezések építésének, üzemelésének olesóbbítását, a víztakarékosságot elősegítőmunkákat és a különböző műszaki berendezésekkel végzett kísérleteket, az öntözést leginkább megháláló növények keresését és az eredmények publikálását. Az öntözés elterjesztésében az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Belvízszabályozó és Vízhasznosító Társulat élen járt. (Lászlóffy, 1982) A zömmel kertészetekben megvalósult öntözések elterjesztésében, a vízkészlet biztosításának, a szükséges víz odajuttatásának, a mintagazdaságok példamutatásának és az öntözés melletti propagandának egyidejűleg kellett érvényesülnie. Mindezeken kívül az 1934., majd az 1935. évi szárazságnak is meghatározó szerep jutott. Az öntözés műszaki fejlesztési kísérletei Kienitz Vilmos úttörője volt a Körösvölgy, sőt az egész ország öntözési munkálatainak is. Az öntözés mennyiségi jellemzőit meghatározó saját társulati hidrometeorológiai észlelőhálózat kiépítéséről, működtetéséről korábban szóltunk. A vízkészleteket a folyami duzzasztóművek el (gyulai, bökényi) és holtágak tározásával biztosították a Körös völgyben. A gazdák részére történő vízátemelés elősegítésére a kertészetekben kísérletképpen kézihajtású vízemelő csigát szerkesztettek. A csiga 8 l/s vizet szállított 1,5 m emelési magasságig. Egy ember ezzel óránként 100 öl területet tudott beöntözni. E szerkezet olcsó előállítású, üzemelésű és könnyen szállítható volt (Palov J., 1985). Szántóföldi öntözéseknél, műréteknél a nagyobb vízigény kielégítésére a költségesebb körforgó szivattyúkat az olcsóbb axiális szivattyúkkal váltották fel. Robbanó motorral, illetve az adottságok szerint villanymotorral egybeépítve tették még olcsóbbá mind a létesítésüket, mind az üzemelésüket. A Sajó Elemér-féle öntözési programra épülő társulati határozat alapján Gyula város környékén 1937-1(7 két társulati, egy városi és néhány uradalmi öntözőtelep létesült, együttesen mintegy 30 ha-on (Palov, 1985). Ezekben elsősorban az öntözés műszaki kérdéseit tanulmányozták; a csatorna töltésszivárgás csökkentésének legolcsóbb lehetőségeit, a víz táblán belüli szétosztásának módozatait. E kísérletek eredményeiről Kienitz Vilmos beszámol (1937 és 1938) azokat közkinccsé teszi. A vízáteresztő töltések szigetelésére kétféle módszer szerint 10—20 méter hosszú kísérleti szakaszokat építettek, helyenként burkolva, helyenként vízzáró magot alkalmazva, majd tényleges öntözővíz-szolgáltatás után vizsgálva az állékonyságot, a vízáteresztést, a létesítési költséget és nem utolsósorban a töltésépítésre alkalmas talajt. Megállapítja: „Különösen rosszak a kötött réti agyagtalajok, amelyek igen nagy mértékben zsugorodnak, ezért, ha a belőlük készített töltések kiszáradnak, túlságosan összerepedeznek. Nem repedeznek, de azért vízáteresztők a homokos iszapból készített töltések. Jók azonban azok, amelyek nagyon finom homokos iszapból, finom szemcséjű folyó hordalékból készülnek". E megállapításai általános érvényűek. Tekintettel arra, hogy napjainkban is gondot jelent az öntözőcsatornák közelében levő földekre való vízszivárgás, a töltések szigetelésének igénye, igen figyelemre méltó a 11 variánst bemutató csatom atöltés-szigetelésre készített tanulmánya, amelyben szemléletesen elemzi azok fajlagos költségeit is. Az öntözési módok fejlesztésére végzett kísérletei az öntözés olesóbbítását, ezzel megkedveltetését és kiterjesztését szolgálták. Evégből már 1934— 1935-ben, az országban elsőként kísérletezik a tömlős öntözéssel. 100—150 m hosszú, 10—20 cm átmérőjű tömlőt készíttet zsákszövetből, melynek egyik végét bevarrták, a másik végét szivattyúra erősítették. A berendezés napi teljesítménye 1 ha körül mozgott (Palov, 1985). A kor technikai színvonala ekkor még nem szolgált alappal ezen öntözési mód elterjesztéséhez. A derekegyházi hajós öntöző példájára 1934-ben „csónakról eszközölhető permetező berendezést" üzemeltetett az Élővíz-csatornán (Palov, 1985). Financiális nehézségek miatt a szivattyút nem vásárolta meg. A Budai-féle ,,távesőgéppel" felszerelt kísérleti berendezés 40—45 méter távolságra szórta ki a vizet. A felsorolt öntözési kísérletek a háborús készülődések miatt nem folytatódtak, így azok akkor nem is terjedtek el. Fentieken kívül kísérletezett a barázdás táblán való öntözés vízszétosztásának problémájával. 80— 100 m távolságban levő főcsatornákból 30—40 inként mellékcsatornákat, ezekből 120—280 cm-ként öntöző barázdákat kiágaztatva juttatták ki a vizet. A főcsatornát zsilippel tiltóval duzzasztották fel, majd átereszeken, vagy bádog szivornyákon került a víz a mellékcsatornába, innen a barázdába (Palov, 1985). 1937-ben a kísérleteket azzal zárta le, hogy az „öntözések műszaki része tisztázott, de annál több a tennivaló a gazdálkodás terén" [Palov, 1985). Agronómiai kutatások Kienitz Vilmos cikkeivel, előadásaival is harcolt az öntözés elterjesztéséért. Mélyen analizálta a térség öntözési helyzetét, az öntözött növények termésnövekedését, az öntözést gátló gazdasági tényezőket. Önképzéssel szerzett mezőgazdasági mérnöki ismereteivel felvértezve ismertette kísérletei eredményeit, az öntözést leginkább megháláló növényeket és végig kísérte a termény útját egészen az értékesítésig. A gazdasági tapasztalatokban a terményárak realitását, nagyságát és az értékesítési nehézségeket is megemlítette. „Bolgárkertészeink legnagyobb baja az értékesítés szervezetlensége. Mindazok a kísérletek, amelyek megszervezésüket célozták, meddőek maradtak! Gyulán a zöldpaprika nagybani ára kilónként 4 fillér és Budapesten azt a kiskereskedelemben 60 fillérért árusítják. Ebből a vasúti fuvarra 3 fillér, a közvetítő kereskedelemre 53 fillér esett" állapítja meg Kienitz 1936-ban — és ez az arány 50 évvel később is érvényesi Űgy tűnik, örök akadálya az öntözésnek az áraránytalanság is!
