Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
6. szám - Baranyó Géza: A Körösök e századi vízviszonyai Kienitz Vilmos munkássága tükrében
BARANY O G.: Kienitz Vilmos 371 mintegy előrejelezve a későbbi belvizeket. A különben negatív kutakban a vízszint pozitív lett és belvízképző tényezővé vált. Az évek során másik szélsőség az 1050—1951. év őszén adódott. Ez szárazság utáni időszaknak bizonyult, amikor még 430 mm őszi-téli csapadékösszeg sem okozott belvizet. A párolgás a növényzet nélküli időben minimális, nem éri el az éves érték 5%-át sem (nincs evapotranspiráció, csupán evaporációból áll, ez pedig elhanyagolható). Az elvezetendő belvíztömeg tehát közelítően az október 1. és március 31. közötti csapadókösszeg 200 mm fölötti része. A belvíz súlyossága attól is függ, hogy a téli csapadék miképpen oszlik meg. A legsúlyosabb, ha a tél folyamán sok hó esik, ez egyszerre olvad el és ezt még esőzés is követi. Az évenkénti elemzés azt mutatja, hogy februárban aránylag kevés belvíz szokott lenni, noha a februári csapadék jelentékeny, de ez hó alakjában hull. A márciusi olvadás és belvíz a leggyakoribb, az áprilisit már a telített talajra hulló eső okozza. Az előbbi az olvadáskor keletkező, az utóbbi annak elvezetése során jelentkező belvíz. Az olvadás során keletkező belvíz 2 évben is meghaladta a 100 mm-t: ez olvadási víz. Az elvezetés idején leesett csapadék havi értéke 60 mm, vagy 14 nap alatti elvezetés mellett 28 mm. A torkolati szivattyútelep méretezésénél az őszi mélyszántást és a szikes legelőkön való sáncolásos vízvisszatartást éppen úgy alapul veszi, mint az egyes öblözetrészek eltérő érzékenység szerinti (lakott térszín, vetés, szántó, legelő) mentesítési igényéből származó torkolati vízszállítás mérséklődést. Ügy vélekedik, hogy „az öntözési szempontból való tározás csak a hegyvidéken történhet völgyzár ógátakkal". A Kienitz-féle szivattyúk — szivattyúállások Az ármentesítés befejezése után törvényszerűen jelentkező belvízrendezésnek és öntözővízpótlásnak, az öntözés elterjesztésének áthidalhatatlannak látszó akadálya támadt a Körös vidéken is (a többi síkvidékhez hasonlóan) a csatornák vízszállítási problémái miatt. Az árvízvédelmi töltésekbe épített beeresztő zsilipek, földcsatornák, hidak, áteresztők, tiltók alkalmazásával megoldható lett a vizeknek egyes akadályokon való átvezetése és kormányzása, illetve a töltés közelébe épített nagy szivattyúegységekkel a belvizek továbbítása a befogadóba az árvíz alatt. A/.onban továbbra is nehézséget jelentett a vizeknek az öblözetek belsejében való mozgatása. A csekély terepesés, a csatornák rézsűinek instabilitása, valamint a mederben levő vízi növényzet miatti súrlódási veszteség meggátolta a vizek levezetését. Alföldi térségekben fellelhetők ugyanis olyan „lefolyásl alan teknők", lokális mélyedések, amelyekből a víz nem képes gravitációsan kifolyni. A közelmúltban végzett talajmechanikai elemzéseink azt mutatják, hogy pl. a Körösvidéki VÍZIG kezelésében levő állami csatornák összhosszúságának cca 20—25%-án folyóshomok, vagy szikes csatornameders/.akaszokon dugók vannak. Az említett összefolyások miatt a/, egyébként is csekély fenókesés tovább mérséklődik. Ám az öntözővizet ie szállító kettős hasznosítású belvízcsatornák nyári vízszállításának sorsa — éppen a nyári rendszeres igénybevétel miatt — reménytelen. Akiknek volt már módja nyári belvízvédekezést irányítani, jól tudják, mennyire nehéz ilyen időben a vizeket összegyűjteni, csatornákban elvezetni; hogy a nyári belvizek úgyszólván egyedüli eltávolítója a párolgás. Mert itt a fentiekben említett esésből ós talajhibából származó nehézségeket a rendkívül erős túlburjánzás tovább fokozza. Már az 195C. évi nyári belvízvédekezés során megállapítható volt, hogy a mederben lekaszált sás ós nád naponta 10—15 cm-t is képes növekedni ós a mederben való vízmozgást teljesen lefékezni. Nem kétséges, hogy az ilyen jellegű nehézségek célszerű áthidalása csak az esésnövelés lehet. Az 1920-as, -30-as években a vízgazdálkodásban egyedül a kis fordulatszámú, nehéz súlyú, nagy teljesítményű, gőzgép-hajtású, igen bonyolult üzemelésű, drága centrifugál szivattyúkat használták és ismerték. Az ismertetett jellemzők folytán, leszámítva, hogy a főcsatornák torkolati szivattyútelepeinek céljaira előnyösek voltak, az esésnövelést megoldani nem tudták, következésképpen a vízgazdálkodás fejlesztése zsákutcába jutott. És ekkor jött Kienitz Vilmos a kis emelőmagasságú, kis súlyú, kevés építést igénylő, rendkívül gyorsan és egyszerűen üzembe helyezhető propeller szivattyúival. Ezek egyszeriben forradalmi változást hoztak, és megteremtették az alapot a vízszállítási biztonság fokozásához, nem csak a Körösök mentén, hanem az egész országban, hiszen az ezeknél létrehozott 1,5—2,0 in vízlépcső, már 4—5 km csatornahossz mentén 0,3—0,4 m/km esésnövelésre volt képes. Az „újrendszerű szivattyúkat" már az 1930-as évek elején megszerkesztette, és a Társulat gyulai műhelyében megrendelésre gyártotta. Sőt azokat 1935-ben a Vízügyi Közleményekben (Kienitz, 1935) publikálta is. A Kienitz-féle szivattyúk kedvező paraméterei és típusainak száma a védekezési tapasztalatok hasznosításával, a gépszerkesztői munka folyamatosságával egyre bővült. Udvarhelyi T. és Bíró J. (1954) az 1950-es évek elején már 5 típust említ. Ezek közös jellemzője a félcsavart szíjas hajtási mód és a 2 m manometrikus emelési magasság. A Kienitz-féle szárnylapátos szivattyúk típusai Nyo- Formó- dulatvízTípus szám szAlmotorátmé- perrője cen(mm) ként lit, Ar c ,' oss eg jy^p LE/KW mily kg Kienitz 70 Kienitz 200 Kienitz 300 Kienitz 400 Kienitz 500 220 1250 70 310 1200 200 420 1200 300 450 900 400 500 900 500 4 3,0 12/8,8 15/11,0 25/18,4 35/25,7 70 120 U>0 200 250 Ejtsünk néhány szót e szivattyúk szivattyúállásként való hasznosításáról, hiszen előnyeiket, hasznosságukat ily módon érzékeltethetjük. Előrebocsátásként annyi megjegyzés kívánatos, hogy félreértelmezésből, hatásfok-elégtelenségre és hajtógép hiányra hivatkozva, az utóbbi 2—3 évtized során az igen súlyos szivattyúagregátok belvízi alkalmazása került előtérbe, l'edig ezek felvonu-
