Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

3. szám - Déri József: A Duna jeges árvizei évezredünkben

156 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVFOLYAM. 3. SZ

ÄM Dráva-torok alatti szakaszon már levonult, amikor a felsőbb szakaszok jégzajlása megindul. Minthogy a Dunán a jég rendszerint kis vízállással áll be, a sekély és zátonyos helyekre jutó jégtáblák a fenékhez fagynak és alapjául szolgálnak a későbbi torlódásoknak. Amikor a Duna felső vízgyűjtőjén előbb következik be olvadás és a vízszintemelkedés hatására felülről meginduló jégtömegek az alsóbb szakaszokra érnek, ott akadályokra találnak a zátonyokhoz tapadt, összefagyott jégben és a meglevő jégkéreg fölé vagy alá torlódnak, és jégdugót okoznak. Ennek következménye a vízszint gyors emelkedése, ami gyakran árvízveszélyt jelent. A jég szabad levonulásának biztosítására tehát kellő mélységű, egységes medret kell kialakítani, ami főként a mellékágak elzárásával, a túl széles és lapos mederrészek szűkítésével és a középzátonyok megszüntetésével érhető el. A szabályozás másik fő célja — a hajózás lehetőségének biztosítására — a jéglevonuláshoz szükséges méretek előállításával szintén megvalósul. A XIX. század végére kialakult a Közép-Duna egységes szabályozási koncepciója és terve. Ebben határozott igényként jelentkezett az, hogy a jeges árvizek elleni védelmet és a hajózási feltételek biztosítását egyidejűleg szolgáló kisvízi mederszabályozást előtérbe kell helyezni (Kvassay, 1894). Mindemellett felhívták az utókor figyelmét arra a két, lényeges természeti adottságra, amely a folyamszabályozással elérhető, jeges árvízveszély elleni védekezés biztonságát csökkenti: (1) a Duna vízgyűjtő területére jellemző téli időjárás övezetes jellege, valamint (2) a Duna-völgy rendkívül laza altalaja (Kvassay, 1894). A XIX. században levonult jeges és jégmentes dunai árvizek tetőző szintjeinek hossz-szelvény menti alakulását a századforduló időszakában Kvassay elemezte és megállapította, hogy — a Dunán levonuló jég lényegesen nagyobb veszedelmeket jelent, mint a Tiszán, — a Duna jeges vízállásai lényegesen (1,6—2,1 méterrel) nagyobbak, mint a jégmentes maximumok, ezért a Duna szabályozásánál a jég szabad levonulásának biztosítása a cél, — a Duna kis esésű, főként a Budapest alatti mederszakaszain, a jég csak torlódva, szakaszosan tud levonulni, ugyanis a természetes esés olyan kicsi, hogy az elégtelen a jégtömeg folyamatos mozgatásához. Jégjárás-szabályozási szempontból figyelemre méltó az, hogy a XIX. század végén kialakított Közép-Duna-szabályozási koncepció szerint — a jeges árvizek elleni küzdelem tapasztalatai alapján — nem irányoztak elő sarkantyúműveket. Csak egyes helyeken, kivételesen és ideiglenesen engedték a sarkantyúk építését (Kvassay, 1894). Az utóbbi években vizsgálták egyes Duna-szakaszokon épült szabályozási művek (különböző helyzetű sarkantyú, T-mű és vezetőmű) hatását a jégzajlásra. Kimutatták (VITUKI, 1985), hogy egyes, megépült szabályozási művek jégjárásszabályozó hatása kedvezőtlen, vannak hatástalan művek is. Kvassay 1902-ben igazolta Vásárhelyi felismerését és felhívta a figyelmet, hogy a végrehajtott szabályozások hatására az árvizek szintje jelentékenyen emelkedett: a budapesti szakaszon a 6,0 méter feletti vízszintek 0,90 méterrel, Mohácsnál 0,4 méterrel, Pancsova alatt 0,6 méterrel növekedtek a szabályozás előtti állapothoz képest. Kvassay 1902-ben hívta fel a figyelmet először arra, hogy az elvégzett szabályozások hatásait kétféle szempontból kell vizsgálni: — szabályozás hatása magára a szabályozott folyamszakasz jégjárására, — a szabályozás hatása a kapcsolódó, szabályozatlan folyamszakasz és az egész folyórendszer jégjárására. A XIX. század utolsó évtizedében bekövetkezett rendkívüli árvizek elmúltával az 1899-től 1919-ig terjedő két évtizedben nem keletkezett jeges árvíz. Ebben az időszakban az árvédelmi gátrendszer már kialakult. A gátak magassági biztonsága azonban még nem volt kielégítő. A század elején tapasztalt éghajlat-ingadozás viszonylag enyhe téli időszakok sorozatát eredményezte, ami hozzájárult ahhoz, hogy az árvízvédelmet befejezettnek nyilvánítsák. Az 1920-as évektől kezdve, a trianoni békeszerződés utáni időszakban tovább növekedett a duzzasztásos, töltésszakadásos jeges árvizek kockázata. A védtöltésrendszer összehangolt fejlesztése ettől kezdve a nemzetközi tárgyalások és megállapodások alapján történik. A Duna magyarországi, déli szakaszán a jégtorlaszok kialakulása jelentős mértékben függ az országhatár alatti, jugoszláviai folyamszakasz szabályozottságától és jégjárásától. Ezért az államközi egyezménynek megfelelően, évtizedek óta kétoldali együttműködés állandósult a Duna közös érdekű magyar—jugoszláv szakaszának szabályozására (Kovács és Károlyi, 1977). 1919-től kezdődően, napjainkig, a Duna magyarországi szakaszán öt alkalommal, főként az 1940es években és 1956-ban eddig még nem tapasztalt magasságú árvizek sorozata pusztított. Az 1956-ban bekövetkezett gátszakadások kialakulásában számottevő szerepet játszott a dunai gátrendszer védőképességének század eleji túlértékelése és a fejlesztés indokolatlan lelassítása. A jeges árvizek megelőzése érdekében, felülvizsgálták a Duna Budapest alatti, kritikus szakaszait. Ennek eredményeként megállapították (Károlyi, 1957), hogy: — szükség van a meder morfológiai jellegének, az árvízvédelmi töltések vonalazásának, valamint a jég- és hordáiékviszonyok együttes és egységes szemléletére; — a jégtorlódások képződésére különösen hajlamos mederszakaszok esetében a kialakult szabályozási elvek felülvizsgálatra szorulnak, ugyanis ezeken a folyamszakaszokon nehéz a medret csupán szabályozóművekkel biztonságos kimélyülésre kényszeríteni; — valamely jégtorlasz vizének rázúdulása az alatta még szilárdan álló torlaszra a legveszélyesebb és legnagyobb katasztrófát előidéző jégjárási esemény. A folyószabályozási elvek felülvizsgálata és korszerűsítése azóta megtörtént, a szabályozást en-