Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

2. szám - Könyvismertetés

122 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVFOLYAM. 3. SZ

ÄM Könyvismertetés V \VvX-, Fejér László—Lászlóffy Woldeniár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700—1945). Vízügyi Történeti Füzetek 13. Vízügyi Dokumentációs Szolgáltotó Leányvállalat, Budapest, 1986. (192 o., 63 ábra, 15 arckép, 221 irod. hiv., angol és német ny. összefő gl.) Lászlóffy Woldeniár dr., miután befejezte összefoglaló munkáját a Tiszáról, a vízrajzi szolgálat történetét és a hazai vízmérések műszaki-történeti anyagát is feldolgozni szándékozott. Kitűzött feladatának befejezésében 1984 januárjában bekövetkezett halála megakadályozta. Vázlatait, feljegyzéseit azonban fel lehetett használni, s a vízrajzi szolgálat százéves történetének összeállításakor e lehetőséggel éltek is. A hidrometria fejlődését összefoglaló vízügyi történeti füzet — amelynek befejezője és társszerzője Fejér László volt, — már Lászlóffy Woldernárt is szerzőjeként jegyezve tárja elő nemcsak azt, ami a vízrajzi szolgálatnál, hanem a teljes hazai gyakorlatban a vízmérés érdekében 1945-ig történt. A könyv tulajdonképpen a vízsebesség- és vízhozammérés hazai története, az ehhez használt műszerek fejlődésének módszeres bemutatása igen kiváló fényképes ábrázolásokkal. Leírását összekapcsolja azokkal a hazai vízügyi feladatokkal, amelyek véghezvitele adott a mérési módszerek alkalmazásának és tökéletesítésének is időszakonként lendületet. így igen lényegesek a Huszár Mátyás, vagy Vásárhelyi Pál munkásságával kapcsolatos hidrometriai fejlődés ismertetési, de a Duna-mappációval kapcsolatos mérések is, nemkülönben Petzelt József oktató- és műszerfejlesztő eredményei. Bévy Gyula Dél-Amerikában kifejtett hidrometriai munkássága hazánkban sem volt eddig kellőképpen ismeretes. A továbbiakban Horváth Ignác, Dolccsko Mihály és más, a Vízrajzi Intézet alapítása előtti mérnökök munkásságáról olvashatunk, akiket a vízrajzi intézeti tevékenység ismertetése követ, elsősorban és kiemelten Péch Józsefé, illetve Hajós Sámuelé. Kvassay Jenő és Viczián Ede elméleti és gyakorlati munkássága is lényeges hangsúlyt kap. Ugyanígy, megemlékezik a könyv Timon Béla kritikájáról is a Vízrajzi Intézet múlt század végi mérési eredményeivel kapcsolatosan. Szól a történeti összeállítás a Műszaki Egyetem hidrometriai tevékenységéről is, ígv a nagymarosi mérések meghonosítójának Klimm Mihálynak a működéséről, Weissmahr József és Iiohringer Sándor elméleti alapvetéseiről, műszerfejlesztéseiről és mérőgyakorlatairól. Huszár Imre, Berényi Gábor és a könyv összeállításakor (és ma is) élő Tarnótzky Andor munkásságának és eredményeinek bemutatása zárja a történeti ismertetés 1945-ig feldolgozott szakaszát. Hogv a történeti áttekintés a magyar hidrometria dicsőséges és a világközvélemény által is méltányolt időszakáról szól, ez nem kétséges. De, vajon nem-e inkább elsősorban műszaki múzeumi tárgykört dolgoz fel a könyv, anélkül, hogy ez lenne az eredeti szándéka? A magyar hidrometriai fejlődés azóta távolabb került a világ élvonalától, s a fejlettebb technikának még csak a puszta átvételére is kevesebb a lehetőség. A történelem tanulságai viszont sohasem károsak. Vágás István Szemelvények a magyar öntözés történetéből, (összeállította és a jegyzeteket készítette: dr. Kálniczky László és Katz Veronika. „Források a vízügy múltjából." 6. Sorozatszerkesztő: Marczell Fercnc, szerkesztő: dr. Szerényi Imre. Vízügyi Dokumentációs Leányvállalat, Budapest, 1988. 222 gépelt oldal) 1937-ben, az 1937. évi XX. te., az ún. „Öntözési törvény" alapján megalapították az Országos Öntözésügyi Hivatalt, amely 1948-ig állott fenn. A hazai vízügyi élet szempontjából az említett törvény, a hivatal fennállása is alapvető jelentőségű volt. Az alapítás ötvenedik évfordulóján az Országos Vízügyi Levéltár sokszorosítási technikával dokumentum-válogatást adott ki, amely lényeges részeiben Lampl Hugó (1883—1976), az Öntözésügyi Hivatal egykori elnöke eddig még közzé nem tett visszaemlékezéseire épült. A Lampl Hugó által írt visszaemlékezés már a címében is arra utal, hogy szerzője nem annyira az Öntözésügyi Hivatal történetét, mint amennyire a fennállás és a működés kulisszatitkait kívánta megörökíteni. A 30-as évekig ugyanis a Földművelésügyi Minisztérium hivatalos álláspontja az volt, hogy öntözni nem szükséges nálunk, hiszen „úgyis többet termelünk, mint amennyire szükségünk van, vagy amennyit értékesíteni tudunk". Persze, a mindenkor szeszélyes időjárás periodikusan változtatta a lakosság, a politikusok, vagy a sajtó véleményeit az öntözés szükségességéről. Az öntözés szükségességéről Sajó Elemér, a vízügyek 1930—1934 között „első ember"-e meg volt győződve, hiszen ,,Keretterv"-nek nevezett előterjesztésében a vízügyi szakemberek foglalkoztatási válságának megoldását is az öntözés elterjesztésében látta. Ö volt az, aki eredményesen alkalmazta azt az elvet, hogy a vízügy egyetemes érdekeit mindenkor a konjunkturális ágazat fontosságának hangoztatásával és kiemelésével lehet szolgálni. A száraz időszak öntözéseket segítő feltételei mellett nem volt elhanyagolandó az a támogatás sem, amit Horthy kormányzó ezzel azonos földbirtokosi érdekei is elősegítettek. Csak persze, sem a kormányzó, sem más miniszterek, politikusok sem értettek a vízügyi szakkérdésekhez. „A mérnökök kiszárították az Alföldet" -— szegezte a vádat Horthy Lampl Hugónak. (A beszélgetés időpontjában nyilván aszályos volt a nyár...) („Kérem, főméltóságú uram: akik azt állítják a vízmérnökökről, hogy kiszárították az Alföldet, azok a mi képességeinket messze túlbecsülik, mert mi csak enyhíteni tudjuk a lecsapolásokkal a csapadékdús esztendőkben a belvíz okozta károkat és aszályok idején az öntözésekkel lehetőleg megelőzni igyekszünk a terméskieséseket." — válaszolta Lampl Hugó. Lényegesen kedvezőbb a véleménye Lamplnak Kállay Miklósról, az Öntözésügyi Hivatal első elnökéről, a későbbi miniszterelnökről, aki már földművelésügyi miniszter korában is megismerte Sajó Elemér álláspontját vízügyeinkről. Kállay Miklós sokat tett az öntözés és általában a vízügyek hazai népszerűsítéséért, a vízügyi szakmai szempontok érvényesítéséért. Lampl Hugó megemlékezik még Sajó Elemérrel közös, 1932—33. évi munkájáról a Duna—Tisza csatorna kérdésének tanulmányozásáról és a tanulmányi anyag sajtóra való előkészítéséről. A kiadvány — mint ismeretes — már csak 1947-ben jelenhetett meg, bár a csatorna megépítése azóta is késik. Az Öntözésügyi Hivatal a felszabadulás után azonnal folytatta működését, bár a háborús pusztulás, a gazdasági helyzet nagy nehézségek elé állította. 1948 júliusában Lampl Hugó egyetértett a Hivatal beolvasztásával az „Országos Vízgazdálkodási Hivatal"-ba, bár az még