Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)
1. szám - Gether István–Haszpra Ottó: Az eszperantó nyelv terjedése a nemzetközi tudományos kapcsolatokban
56 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, l, SZAM 2. Előzmények A Bibliának a bábeli toronyról szóló sorai szerint Jehova azért zavarta össze az emberek nyelvét, mert félt, hogy a közös nyelven beszélő emberiség nála is hatalmasabb lesz. Látván a nagy építkezést ugyanis így szólt: ,,Imé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve,... és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét" (Szent Biblia). A Biblia szerzői féltették is az Űr hatalmát. Az apostolokat tüzes nyelvek alakjában megszálló Szentlélek lehetővé tette, hogy az apostolok mindenkihez saját nyelvén szóljanak, olyan csoda azonban nem található a Bibliában, liogy a népek újra közös nyelven megértették volna egymást. A soknyelvűséget, bármit véltek is az okáról, az emberiség mindig csapásnak érezte, és hátrányaival tisztában voltak a tudósok is. Sztrábón, az ókor nagy tudósa 2000 évvel ezelőtt közkinccsé tett egy beszélgetést, amely i. e. 32fi-ban, Nagy Sándor indiai hadjárata során Mandanisz indiai filozófus és Nagy Sándor megbízottja, Onészikritosz között zajlott le. A filozófus vázolta Onészikritosznak azokat az elveket, amelyek követése hasznos az állam vezetésében. A hasznosság részletes bizonyítását azonban megtagadta, mondván, hogy „a három tolmácson keresztül — akik a nyelven kívül semmivel sem értenek többet, mint a tömeg — nem képes a hasznosságnak bizonyítását adni. Ez ugyanis hasonló lenne ahhoz, mintha valaki azt akarná, hogy a sáron keresztül tiszta vízfollyon" (Sztrábón, 1977). A tudomány közös nyelve, bár csak regionálisan és időszakosan, mégis többször létrejött. Európában az ókorban és a középkorban ilyen nyelv volt a görög, majd a latin. Budai Ksaiás, a debreceni református kollégium tudós professzora méltán irigykedett a rómaiakra: ,,A nyelvek tanulásával is annyit, mint mi, nem bajlódtak; az egy Görög nyelvet kellett megtanulniok, hogy minden Tudományok kúltságával bírjanak" (Budai, 1802). Az újkor közeledtével azonban érződni kezdett a tudományok nemzeti nyelven való művelésére irányuló törekvés. Jan Luiz Vives, a haladó szellemű filozófus De disciplinis c. 1532-ben megjelent művében már megjósolta a nyelvi probléma jelentkezését, do reménykedett a megoldásban is: „Nagy szerencse volna, ha létezne egy olyan nyelv, amelyet minden nemzet használhatna. A latin el fog tűnni, s akkor nagy zavar lesz minden tudományban és a népek elszigetelődnek egymástól" (Zoltán, 1980). Az újkorban valóban előretörtek a nemzeti nyelvek és a latin megszűnt a tudomány nyelve lenni. Nagy gondolkodók, mint Descartes, Komensky, Leibniz, felvetették egy olyan tudományosan megszerkesztendő nyelv gondolatát, amely a nemzeti nyelveknél tökéletesebben látja el a gondolatközlés feladatát (Szerdahelyi, 1977). Ennek lehetőségében hitt Széchenyi István is, és ezt több ízben kifejtette. Például: „Míg a nyelvekben mathesisi pontosság és szoros elhatározottság nincs — millyent egyébaránt az emberi nem hihetőleg egykor feltaláland — addig a' mondott tárgyak tökéletes felderítésére az Olvasó szerkeztető 's megemésztő ereje nem kevésbbé szükséges, mint a' szerző tulajdona gondolatit világosan előadni" (Széchenyi, 1830). Az óhajtott közös közvetítő nyelv tervezetei az újkorban sorra születtek (Szerdahelyi, 1977), köztük számos magyar tervezet is található pl.: Bolyai János „tökélyes" nyelve. Talán Komensky, aki szintén belekezdett egy közös nyelv megszerkesztésébe, állította fel a követelményeket leghelyesebben. Szerinte a nemzetközi nyelv legyen könnyű (azaz könnyen megtanulható, s úgy véli, hogy a latinhoz képest tízszer könnyebben megtanulható nyelvet lehet szerkeszteni), szép (azaz jó hangzású) ós tökéletes (azaz a valóság lényegének megismerésére is alkalmas). Mivel ezek a kritériumok nehezen definiálhatók, nem csoda, hogy még nyelvészetileg kiváló tudósok is belebuktak a feladatba. Az irodalom több, mint 900 különféle nyelvtervezetet tart nyilván (Blanke, 1985), ezek közül nyelvészeti és társadalmi okokból egyedül az eszperantó bizonyult életképesnek ( Blanke, 1978). Zamenhof nem volt ugyan nyelvész, de jártas volt a görögben, a latinban ós a héberben, folyékonyan beszólt oroszul, lengyelül, németül, franciául, jiddisül, jól ismerte az angolt, valószínűleg a litvánt ós még néhány nyelv alapjait. Egyetemi tanulmányait Moszkvában, Varsóban ós Bécsben végezte. így kielégítő tudományos háttérrel rendelkezett, amelyhez nagyfokú elhivatottság (gyermekkorától minden szabad idejét a nemzetközi nyelv megalkotásának szentelte) és művészi alkotóerő járult. fgy egy olyan nyelvet sikerült megalapoznia, amely belső és külső forrásokból szakadatlan fejlődésre képes, könnyen — pl. az angolhoz viszonyítva tizedannyi időráfordítással — tanulható, jó hangzású és folyékonyan beszélhető, nagy kifejezőerejű, és az utóbbi évtized tapasztalatai szerint nemcsak az emberek közötti, hanem a gép és az ember közötti kapcsolatokban (Münnich, 1976), sőt a számítógépen belül fordítórendszerek hídnyelveként is (Witkam, 1983; Katsumori et al., 1986) jóval egyszerűbben alkalmazható, mint a „természetes" nyelvek. Még egy meglepő eredmény: megtanulni az eszperantót és utána egy idegen nyelvet kevesebb időbe keiül, mint csak az illető idegen nyelvet, de előzetes eszperantó tanulás nélkül (Hámori, 1981; K. /., 1980). 3. Az eszperantó nyelvtan Az ábécé: a (á), b, c, c (es), d, e, f, g, g(dzs),h, h (hh), i, j, j (zs), k, 1, m, n, o, p, r, s (sz), S (s), t, u, ii (fólhangzós ti diftongusokban: aü, eü), v, z. A szóhangsúly mindig az utolsó előtti szótagon: ingeniero (mérnök). A határozott névelő: la (a, az). Határozatlan névelő nincs. A főnév végződése: -o. Rivero (folyó). A melléknév végződése: -a. Larga (szóles). A határozó végződése: -e. Large (szélesen). A személyes névmások: mi (ón), vi (te, ön), li (ő: férfi), fii (ő: nő), gi (az), ni (mi), vi (ti, önök), ili (ők). Visszaható: si (maga/maguk). A birtokos névmások a melléknévi végződést kapják: mia (enyém, az ón. . .m), via, lia, sia, gia, nia, via, ilia. Visszaható: sia (a saját . . .ja/juk). A tőszámnevek 1-től 10-ig: unu, du, tri, kvar, kvin, ses, sep, ok, naü, dek. Cent (száz), mii (ezer). 21 539 = = dudekunu-mil kvincent tridek naü.
