Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

1. szám - Nekrológ: Brachna Lajos - Nekrológ: Dr. Bözsöny Dénes

48 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1987. 67. ÉVFOLYAM, 1. SZAM BRACHNA LAJOS 1933-1986 1986. december 22-én váratlanul meghalt Brachna Lajos, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Baján mű­ködő Vízgazdálkodási Intézetének igazgatója. A víz­ügyi műszaki oktatásnak, a vízügyi szolgálatnak és a Hidrológiai Társaságnak ismert szakembere, tevékeny mérnöke távozott el. Battonyán született, fiatalon Bajára került. Apját, aki a vízügyi szolgálat gátőre volt, ihamar elvesztette. 1957-ben szerzett Budapesten, a Műszaki Egyetemen vízépítő szakos mérnöki oklevelet. Ezt 1976-ban kör­nyezetvédelmi szakmérnöki diplomával egészítette ki. Sokáig az Alsódunavölgyi Vízügyi -Igazgatóság mérnö­ke volt. Itt edződött meg a mérnöki hivatás állandó munkáin túl olyan fontos megbízatások eredményes elvégzésében, mint pl. a csőkutas öntözések fejlesztése, vagy az 1965. évi dunai árvíz egyik védelmi szakaszá­nak vezetése. Bajáról Pécsre, a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettes főmérnöki tisztségébe ke­rült, ezt követően szakmai ismereteit a vízügyi felsőok­tatásban, a bajai Vízgazdálkodási Intézet tanári, majd 1979 óta igazgatói székében adhatta át a leendő üzem­mérnököknek. A Magyar Hidrológiai Társaság Bács-Kiskun megyei és Baranya megyei területi szervezeteinek tevékeny ve­zetőségi tagja volt. Területi szervezeti alelnöki tisztsé­get is hosszabb időn át betöltött és a központi elnökségi szervekben is több fontos megbízatást ellátott. Elisme­rései közül a legmagasabb a Munka Érdemrend arany fokozata volt. Emellett igen fontos az az elismerés is, amelyet a magyar—jugoszláv vízgazdálkodási együtt­működés harmincadik évfordulója alkalmából, az együttműködés érdekében kifejtett, a nemzetközi szak­mai barátságot is ápoló tevékenységéért kapott. Társaságunk tagsága, a vízügyi szolgálat .munkatár­sai, tanítványai megtartják őt jó emlékezetükben! V. 1. DR. BÖZSÖNY DÉNES 1921—1987 Egy hivatását szerető, sokoldalú, a közösségért áldozatkész, széles kör­ben ismert szakember­től vettünk végső búcsút 1987. március 23-án. Pécsett született 1921­ben. ifjúkorában ott is élt. A második világhá­ború utolsó napjait, kor­társaihoz hasonlóan, ő is végigszenvedte, a bé­ke első hónapjaiban ak­naszedőként a háború nyomainak veszélyes felszámolásában vett részt, meg is sebesült. A demokratikus hadsereg tiszt­jeként szerelt le. A Budapesti Műszaki Egyetem Mér­nöki Karán szerezte meg oklevelét, majd tíz évet ugyanezen kar II. sz. Vízépítési Tanszékén tanársegéd­ként, majd adjunktusként dolgozott. A tanszéki munika után egy évet beruházóként mű­ködött, majd 1959-től az akkori Országos Vízügyi Fő­igazgatóságon, iieltve a jogutód Országos Vízügyi Hi­vatalban (OVH) felelősségteljes osztályvezetői beosz­tásban teljesíteitt szolgálatot. 1976-ban a Vízgazdál­kodási Intézet (VGI) főmunkatársa lett 1983 végén be­következett nyugdíjazásáig. Utána az Intézet műszaki tanácsadója volt élete végéig. Rendkívüli szervezőképessége széles szakmai kör­ben ismert volt. Az oktatási munkában, a vízépítési laboratóriumban, a terepi kísérletekiben erre bőven nyílott alkalma. Szerette az oktatást, a Budapesti Műszaki Egyetem nappali, esti és levelező tagozatán hatféle tárgyat oktatott, gyakorlatait vezette az évek során. Előadott a szakmérnököknek, továbbá az ELTE-n, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, az OVH vezetőképző tanfolyamain. Pályája az OVH-ban töltött évei alatt volt a leg­eredményesebb. Országos hatáskörrel felruházva szer­vezi meg a korábban nem létező vízkészlet-gazdálko­dást, a kitérj edit kerettervezést, az engedélyezés mű­szaki-gazdasági követelményeinek előírását, a vízmi­nőségi értékelés és a komplex vízgazdálkodási terve­zés rendszerét. Szervezőképességének csúcsát 1962— 64-ben éri el a második Országos Vízgazdálkodási Keretterv és területi vízgazdálkodási kerettervek ké­szítésének országos irányításával. Ez a mű nagymér­tékben hozzájárult a vízgazdálkodás ágazattá válásá­hoz és a távlati tervezés elterjedéséhez. Ezekben az években számos nemzetközi tárgyaláson irányította a távlati vízgazdálkodási tervek egyeztetését, továbbá a tiszavölgyi ötoldalú együttműködés alapjainak kidol­gozását. A sokrétű feladatokkal zsúfolt évei alatt még arra is képes volt, hogy 1968-ban kitüntetéssel doktori szi­gorlatot tegyen. A VGI-ben nyugodtabb feladatai vol­tak. Szakmailag is még meg tudott újulni, megis­merkedett a rendszertervezés és -szervezés tudomá­nyos hátterével, a számítástechnika alkalmazási lehe­tőségeivel és gyakorlati alkalmazásával. Műszaki pályájának kezdetétől részt vett a közélet­ben a Magyar Hidrológiai Társaság útján. 1951—65 között a Tánsaság főtitkára, 1965—85 között alelnöke, majd a Szeniorok Tanácsának elnöke élete végéig. Főtitkári működése alatt alakultak ki a Társaság szakosztályai, területi szervezetei, fejlődtek ki nem­zetközi kapcsolatai. Alelnökként az Ifjúsági Tanács munkáját irányította. Társasági tevékenységét és a nemzetközi kapcsolatépítést a Bolgár Vízgazdálkodási Szövetség és az NSZK Szennyvíztechnikai Szövetsége tiszteleti tagsággal ismerte el. Tagja volt a Nemzet­közi Vízszennyezési Kutatási Szövetség Magyar Nem­zeti Bizottságának. Külöföldön németül tartotta előadásait, a franciát társalgási fokon bírta, angol tudását pedig a szakiro­dalom megértése szinitjéig fejlesztette ki. 21 alkalommal volt tanulmányúton Európában, többször működött szakértőiként külföldön — többek között Oly távoli országban, mint Kambodzsa — és a Dunabizottság néhány feladatában. Irodalmi munkásságát összesen 34 könyv, tanul­mány, egyetemi és főiskolai jegyzet tartalmazza 1630 oldal terjedelemben. Tevékenységét különböző fokú kitüntetéssel, díjjal, elismeréssel, dicsérettel összesen 13 alkalommal is­merték él, ezek között kétszer a Munka Érdemrend ezüst fokozatával. Tartalmas, sokoldalú, mozgalmas életet élt egy min­den szempontból viharosan változó koriban, megélte az alkotás örömét. Bennünk él tovább . Karkus Pál

Next

/
Thumbnails
Contents