Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)
4. szám - Welther Károly–Rück István–Simon Ferencné: Vizsgálatok csatornahálózatok szagártalmának csökkentésére
194 HIDROLÓGIAI! KÖZLÖNY 1987. 67. ÉVFOLYAM, 2—3. SzAM Redukált kénvegyületen + kilépése \ (0,1 mg/l) Oldott oxigén [img/i] SZENNYVÍZ Szulfid diffúzió Tapanyag diffúzió Oxigén diffúzió Szulfid diffúzió és oxidáció Lamináris réteg Szulfiútermelö zona Inert anaerob zóna " Biológiai fi lm Csatorna falazat >r 1. ábra. Rétegek és folyamatok csatornahálózatok belsejében Az anaerob szulfidtermelő zónában a bediffundáló tápanyagokból szulfidok keletkeznek, melyek diffúzióval az anaerob zónába jutva túlnyomó többségükben oxidálódnak. A szulfátbontó baktériumok száma Heukelekian (1948) adatai szerint a szennyvíziszapban és a biológiai hártyában 6000 és' 25 000 db/ml között változik. A friss szennyvízben a szulfátbontó baktériumok (Vibrió DesuIfuricansésDosulfatomaculum) száma 60—600 db/ml között változik. Szerves anyagok anaerob biokémiai oxidációja során szintén kellemetlen szaghatásii komponensek pl. savak, aldehidek, ketonok, aminők, szulfidok, merkaptánok stb. keletkezhetnek (Benedek és Valló, 1982). Az l/a. ábrán a rothadó, pl.: a 0,1 mg/l oldott oxigénnél kevesebb oxigén jelenlétében végbemenő, szulfidkeletkezéssel járó folyamatot szemléltetjük McKinney (1984) felfogását követve. Ebben az esetben: — a lamináris réteget követő aerob zóna hiányzik, illetve már a lamináris réteg is csökkent mennyiségű oxigént tartalmaz; — a csatorna falán biológiai film alakul ki, amely a szennyvíz magasságának ingadozásától függően váltakozva a folyadék felszíne alá, illetve fölé kerül; — a biológiai film és a szennyvíz fő tömege közötti lamináris réteg jön létre, melynek vastagsága nagymértékben függ az áramlási viszonyoktól; — a kiterjedt szulfidtermelő zónában keletkező redukált kénvegyületek a szennyvízbe diffundálnak; — a szennyvízben oldott szulfidmennyisóg egy része az egyensúlyi viszonyoktól függően a légkörbe kerülhet; ós — a csatorna légterébe kerülő redukált kénvegyületek bizonyos hányada a falazaton oxidálódva savas . kondenzátumként visszakerül a szennyvízbe. 3. A szagemisszió A szagemisszió mérséklése jelenleg az egyik legösszetettebb környezetvédelmi feladat. A szagterhelés hatásának megítéléséhez, illetve valamely légtisztítási eljárás hatásosságának megítéléséhez objektív értékelési módszer szükséges. A WeberFechner-törvény logaritmikus összefüggést állapít meg a szagkoncentráció és annak hatása között ( Wieland, 1981). Az első lépés a szagok keletkezési helyének és mértékének megállapítása. A rendelkezésre álló elvi lehetőségek közül az alkalmazásra kerülőt általában nem az optimális módszer, hanem a helyszínen vagy annak közelében rendelkezésre álló berendezés és munkaerő alapján választják ki. A módszerek közül legegyszerűbbnek tűnik a közvetlen szagószlelós. Az orral való érzékelés valóban megközelíti azokat a körülményeket, amelyek a szagok elleni panaszokat kiváltják, azonban a szagészlelós csak szubjektív minőségi módszer. Egy amerikai vállalat Scentométer [Scentometer: márkanév, melyet a Barnebey— Cheney (Columbus, Ohio) cég használ] néven mérőkészüléket forgalmaz, mellyel a helyszínen mérhető a levegő szagos szennyezéseinek mértéke (Astle és Duffee, 1981). A készülékbe helyezett faszén töltet segítségével szagtalanított, illetve a bűzös részáramok keverésével a szagküszöb eléréséhez szükséges hígítási arány meghatározható. A dinamikus hígítási eljárás Tedlar vagy Teflon zsákok használatával kerüli el a szaganyagok felületi megkötődósót. Mintavétel előtt előkondicionálást alkalmaznak, ill. a helyszínről elszállított mintát folyamatosan áramló rendszerbe, ismert mennyiségű szagmentes levegővel hígítják a szagerősség megállapításakor. A bűzzel terhelt gázáramok meghatározására használt legfontosabb eljárás a gázkromatográfia. Egy Franciaországban a Warren Spring Laboratory által kifejlesztett módszer szerint, melyet Thai és Bouscaren (1981), majd Field (1984) ismertetett, a bűzös gázáram kondenzálható hányadát az első edényben lecsapatták, majd sósavat, nátriumbiszulfit oldatot és higany-kloridot tartalmazó edényeken vezették át a nem kondenzálható gázokat. A második és harmadik edény tartalmát gázkromatográffal, az utolsóét gravimetriai módszerrel határozták meg. Valamely anyagáram gázkromatográfiás ujjlenyomatán alapuló analitikának az a szemlélet a legfőbb hibája, amely szerint a kromatogramon megjelenő minden egyes csúcs azonos egy — az r Xerob zón a / / / Szulfidte rme lő zóna / / , Inert anaerob zón a / Csatorna falazat J
