Hidrológiai Közlöny 1986 (66. évfolyam)
2. szám - Dr. Pálfai Imre: Síkvidéki területeink hidrológiai vizsgálata
70 Hidrológiai Közlöny 1986. 2. sz. Dr. Pálfai I.: Síkvidéki területeink 2. táblázat Az évenkénti legnagyobb napi lefolyás 10 %-os előfordulási valószínűségű értéke (L m ai 1 0x ) és a sokévi átlagos lefolyás (L) az Alföld belvizi tájegységeiben Sorszám Megnevezés Vízgyűjtőterület. km 2 Ln L mm/d mm Duna balparti tájegységek-. 1 Gyáli 391 1,10 67 2 Ráckevei Dunamenti 148 1,50 57 3 Dunavölgy E-i 1153 1,00 56 4 Dunavölgyi 3544 0,70 50 5 Kígyósi 1050 0,60 26 6 Igal-Margittaszigeti 574 0,55 31 Tisza jobbparti tájegységek : 7 Beregi 579* 3,70 94 8 Bodrogközi 628* 2,10 82 9 Taktaközi 266 2,27 87 10 Heves-Délborsodi 1023 1,47 41 11 Jászkiséri 1438 1,30 42 12 Jászberényi 543 1,50 28 13 Szolnoki 1854 0,95 30 14 Dongéri 2127 0,78 31 15 Algyői 2142 0,80 28 Tisza balparti tájegységek: 16 Tisza-Szamosközi 865* 3,20 101 17 Ecsedi láp 823* 4,00 100 18 Felsőszabolcsi 1052 2,10 89 19 Nyíri-Krasznabalparti 2865* 1,60 54 20 Hortobágyi 3660 1,33 55 21 Kálló-Alsónyírvízi 1300 1,22 54 22 Hamvas-Sárréti 921 1,52 54 23 Berettyó-Sebes Körösi 992* 1,68 54 24 Kunhegyesi 456 1,10 32 25 Karcagi 901 1,60 54 26 Cibakházi 553 0,60 22 27 Túrkeve-Mezőtúri 1021 0,40 14 28 Szeghalmi 883 1,50 33 29 Sarkad i 1500* 2,40 80 30 Fehér Körös—Fekete Körös delta 87 2,80 57 31 Gyulai 954 2,20 67 32 Szarvasi 1066 0,65 31 33 Alsó-Tisza balparti 2142 1,02 49 34 M'arosi 1603* 0,75 28 35 Torontáli 251 1,20 42 vízgyűjtő kiterjedése számottevően nem befolyásolja, az éven belüli legnagyobb napi lefolyás és az évi teljes lefolyás hányadosa elég jól kifejezi a kérdéses területi hatást. Vizsgálataink szerint ez a viszonyszám fordítva arányos a vízgyűjtőterület köbgyökével. Az összefüggés lehetőséget ad a lefolyási értékek átszámítására. Az évszakonkénti lefolyási csúcsok vizsgálatából az derül ki, hogy a nyári csúcs mintegy fele az azonos előfordulási valószínűségű téli-tavaszinak, az őszi pedig kb. negyede. A lefolyás tartósságáról azt mondhatjuk, hogy — nagyobb belvizeknél — a téli-tavaszi időszakban a lefolyási csúcsértéknek legalább a fele átlagosan kb. 30 napig, negyede kb. 60 napig tart. Nyári ós őszi belvizeknél a tartósság jóval kisebb, az előzőknek fele-harmada. 3. Az elöntés és a lefolyás kapcsolata A belvízi lefolyás az elöntésből alakul ki, ezért nagyobb elöntési csúcshoz nagyobb lefolyási csúcs tartozik. Ezt a tapasztalati tényt vizsgálataink is alátámasztják. A 8. ábrán bemutatom néhány táj* Külföldi vízgyűjtőterülettel együtt Látható, hogy a legnagyobb lefolyások az Alföld északkeleti részén, a legkisebbek az Alföld közepén vannak. A belvízi tájegységek teljes kiterjedésükben természetesen nem azonos jellegűek, ezért a fajlagos lefolyásban a tájegységeken belül is lehetnek eltérések. A síkvidéki lefolyás sokévi országos átlaga kereken 50 mm. Az évenkénti legnagyobb napi lefolyások közölt adatainak értékelésénél feltétlenül figyelembe kell venni a vízgyűjtő kiterjedését, mert—egyébként azonos körülmények mellett — a kisebb vízgyűjtőkön nagyobb lefolyási csúcsok alakulhatnak ki. Tehát a belvízi tájegységek részvízgyűjtőire a közölteknél nagyobb lefolyási érték a jellemző, ezeket azonban mérési adatok hiányában vagy az adatok feldolgozatlansága miatt, nem ismerjük. A vízgyűjtő nagyságának figyelembevételére egy közelítő módszert ajánlhatunk. Mivel az évi teljes lefolyást a fim a [H kr n'l 8. ábra. A téli-tavaszi fajlagos elöntési csúcs (fmax) és a lefolyást csúcs (Lmax) kapcsolata néhány belvízi tájegységben egység összetartozó fajlagos elöntési-lefolyási értekeinek a kapcsolati görbéit (a téli-tavaszi belvizek esetére), melyeket jelleggörbéknek is nevezhetünk, hiszen ezek eltérő meredeksége a tájegységek természeti adottságaiban és/vagy a vízrendezés színvonalában lévő különbségeket fejezi ki. A jelleggörbék felhasználhatók az adatok durva ellenőrzésére, az esetleges adathiányok pótlására és — az elöntési csúcsérték ismeretében — a lefolyási csúcs hozzávetőleges előrejelzésére (néhány napos időelőnnyel). A nyári belvizek adatainak hasonló feldolgozása azt mutatja, hogy ugyanakkora elöntési csúcshoz nyáron kisebb lefolyási csúcs tartozik, mint télen vagy koratavasszal, ami a vízgyűjtő érdességi viszonyaiban bekövetkező változással, a jóval dúsabb növénytakaróval magyarázható. A bevezetőmben említett azon vizsgálataink, amelyekkel az egyidőben képződő összes (elöntésbe kerülő és lefolyt) belvízmennyiséget akartuk meghatározni, bár nem fejeződtek be, arra engednek következtetni, hogy a naponta képződő összes bel-
