Hidrológiai Közlöny 1986 (66. évfolyam)

4-5. szám - Barabás Imre–Kardos László–Krolopp Endre: A Cegléd-10/a jelzésű nagy átmérőjű vízkutató fúrás földtani és őslénytani értékelése

276 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1986. 66. [ÉVFOLYAM 3. SZAM 3. kép A mintaszedést (2 méterenként kl>. 5—8 kg) a VIKUV ceglédi üzemének fiirósai végezték Vetró Zoltán vezető fúrómester irányításával, a MAFI szakembereinek felügyeletével. 2. A terület földtani felépítése a korábbi adatok alapján A jelenlegi legkorszerűbb vízföldtani szakirodalom (Urbancsek J., 1977) és a KÖTIVIZIG-nél végzett vizsgálatok (Barabás I., 1984) alapján a következő előzetes képet kaphatjuk a területről. Felső-pleisztocén A felszíntől lefelé haladva a fúrások kivétel nélkül egy olyan homokos rétegsorba jutnak, melynek alsó határa a város déli részén 60—62 méterben, közepén 50—55 méterben, majd az északi vasútvonaltól 2—3 km-re már csak 45—50 méterben mutatható ki. A fekvőszint emelkedésével párhuzamosan finomodik az összlet homokrétegeinek szemcsézete, csökken a vízadóképesség, e jelenség okát pedig egyértelműen az ősföldrajzi viszonyokban kereshetjük. Az egyes fúrási szelvényekből ugyanis kitűnik, hogy e szakasz elejétől a város déli szélén, a mai Gerje-völgybcn egy viszonylag nagyobb energiájú folyó kanyaroghatott, mely a város közepéig, északi széléig még képes volt jelentősebb vastagságú homokrétegek létrehozására, a vasútvonalon túl azonban ezek már kiékelődnek, eliszaposodnak, a rétegsorokban uralkodóvá válik az egykori ártér agyagja, iszapja, futóhomokja és infúziós lösze. Középső-ple isztocén A homokos jellegű felső szakasz után különösebb átmenet nélkül szinte teljesen agyagossá válik a rétegsor. Az agyagösszlet mélységhatárai igen változók a térségben, a város déli részén a Gerje-völgyben 62—138 m, a strandfürdőnél 52—140 m, innen 2—4 km-re északra pedig 46—160 m között húzhatók meg. A szinttáj agyagjainak jellegzetes vonása a szín tarkaság, és az, hogy ezek a sárgásbarna, sárga, vörös és fekete színű üledékek nemcsak külön-külön, hanem az egykori sárfolyásoknak köszönhetően érdekes „mintás" formában együtt is fellelhetők. A jórészt morzsás szerkezetű, aprókavicsokat is tartalmazó tarkaagyagsor csak két helyen, 90 m és 110—130 m körül tartalmaz jelentősebb homokrétegeket, ezek reális vízadóképessége azonban ma még nem ismert. Alsó-pleisztocén Az agyagos összlet alatt — kisebb átmenet után — a terület leghomokosabb rétegsorába jutunk, az itt elhelyezkedő homokrétegek jelentik napjainkban és a jövőben is az alapját a város ipari és lakossági vízellátásának. Az eddigiekhez hasonlóan az alsó-pleisztocén szintek mélységi lehatárolása is igen változatos adatokat eredményez, hiszen a város déli szélén 138—222 m, a strandfürdőnél 140—240 m, az északi vízműtelep középső részén pedig 160—276 m között húzhatók meg a határvonalak. Bár a rétegsorok 60—70%-os homokaránya, a többnyire középszemcsés -— nemegyszer azonban durvaszemcsés — vízadó szintek kifejlődése egyértelműen a negyedkor eleji ős-Duna roppant méretű hordalékszállító energiájára utal, aligha valószínű a szakirodalom (Urbancsek J., 1977) azon állítása, hogy az ősi folyó a visegrádi áttörés után először errefelé vette volna útját. E felfogás valószínűtlenségét a Dánszentmiklós—Nagykőrös— Lakitelek vonalon bárhol fellelhető kavicsrétegek egyértelműen bizonyítják, Cegléden — majd A bony és Szolnok felé — valójában csak egy jelentős oldalággal állunk szemben, melynek itt lerakott homokrétegei hagyományos építésű kút esetén 1000—1300 l/min., nagy átmérőjű kavicsolt kivitelben pedig 3000—5100 l/min. max. vízhozamot tudnak adni. Az újabb vizsgálatok azt is bizonyították, hogy a város körzetében csak a legelső vastag homokréteg rendelkezik dunai jellegű nehézásvány-tartalommal, a felette levőkben már minimálisra csökken a gránáttartalom, a sziderité és a limonitos karbonátoké viszont 20—90% közé emelkedik. Nagyvonalakban tehát ennyi adat állt rendelkezésünkre akkor, amikor a szívófúrásból vett kő-