Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

1. szám - Dóka Klára: A vízépítő mérnökképzés 200 éves történetéből

58 Hidrológiai Közlöny 1984. 1. sz. Dóka K.: A vízépítő mérnökképzés irányában tolódott el, és a hallgatók létszámának növekedésével ez még inkább fokozódott. így az intézetben nemcsak a reformkori vizimunkákhoz képeztek ki megfelelő szakember gárdát, hanem az itt végzett hallgatók kerültek a létszámban felduzzasztott, bürokratikus abszolutizmuskori műszaki hivatalokba is (pl. Liedemann Emilen kívül Tenczer Károly, Fest Vilmos, Ásbóth Mihály, Ságody József). A több vállalkozó kedvvel rendelkező fiatalok (pl. Perlberg Gusztáv, Eggert József, Képessy József, Tárczay Dániel), sokszor kellő gyakorlat nélkül, a legnagyobb magyarországi folyószabályozásnál, a Tiszánál dolgoztak. 1867-től a vízügyek felsőszintű irányítója a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium vízépítési szakosztálya lett, ahol a vezető szerepet még mindig az Institutum Geometricumban végzett mérnökök játszották (

Herrich Károly, Micskey Imre, Lauka József, Boros Frigyes, Kléh Kálmán), és többen pozíciókhoz jutottak az új területi szerveknél, a folyammérnöki hivataloknál is (pl. Garzó IMJOS, Grechenek Béla, Ujházy János, Szeghő Attila stb.). A műszaki tervezés és a vízimunkálatok irányítása szempontjából az adott politikai helyzetben a személyzet stabilitása rendkívül fontos volt. A hivatalok többszörös átszervezése ugyanis így nem járt szükségszerűen együtt személycserékkel, ami a folyamatos tevékenységet elősegítette. A polgári forradalom után a műszaki képzés, és ezen belül a vízimérnökök oktatása egyébként is lehanyatlott, az átszervezett iskola nem tudta az utánpótlást biztosítani. 1850-ben a mérnökképzőt beolvasztották az 1846 óta működő József Ipartanodába, és az új intézmény csak középfokú képzést nyújtott. Háttérbe szorult a vízügyi tárgyak oktatása is. A hallgatók 4 éves tanfolyamon vettek részt, ahol az első évben alap-, később pedig technikai képzést kaptak, majd oklevél helyett vizsgabizonyítvánnyal igazolták annak elvégzését. Petzelt József, az Institutum Geometricum volt vezetője részt vett a szabadságharcban, ezért elbocsátották állásából. A polgári forradalom után (1854-től) az intézmény — saját otthonhoz jutva — ismét Budán működött, és kiegészítették a tanári gárdát is. A polgári építészet, út- és vízépítészet közös előadója Komnenovich Sándor, az Institutum egykori növendéke lett, aki 1837—1852 között a Tisza felmérésénél és szabályozásánál dolgozott. Előrelépésnek tekinthető az is, hogy 1856. szept. 30-án az uralkodó az intézményt — József Polytechnikum néven — ismét egyetemi rangra emelte. Az új szervezeti szabályzat szerint az iskolának előkészítő és technikai osztálya volt, és a tanulmányi idő — a hallgatók előképzettségétől függően — 3—5 évre emelkedett. 1860-tól rátértek a magyar nyelvű oktatásra! Az iskola igazgatója Sztoczek József lett, akinek irányításával újabb reformok bevezetésére került sor. A tantárgyakat szakmák szerint mérnöki, gépészmérnöki, vegyészeti, valamint mezőgazdasági és kereskedelmi csoportokra osztották, és ennek megfelelően tanrendeket állítva össze, megvetették a későbbi karok (tanszékek) alapjait. Az 1868/69-es tanévtől az út-, vasút- , víz- és hídépítéstanra önálló tanszéket szerveztek, ahová Kherndl Antalt hívták előadónak. Kherndl a karlsruhei és zürichi egyetemen végezte tanulmányait, majd Badenben vasútépítő, Zürichben pedig városi mérnök volt. E minőségben vízellátási és csatornázási kérdésekkel is foglalkozott. Több átszervezés után 1871-ben teljesült a műszaki értelmiség régi vágya: létrejött az önálló Műegyetem. Szervezetében kezdetben 3, majd 5 szakosztály működött (egyetemes, mérnöki, gépészmérnöki, építész és vegyész), azonban a magasszintű vízügyi képzésre egyelőre itt sem volt mód. A szakembergarda stabilitása az oktatás terén károsan éreztette hatását, az új tudományok rendkívül nehezen törtek utat. A Műegyetem vízügyi téren sem kívánt egyelőre más ismeretet nyújtani, mint amilyet a gyakorlatban dolgozó, jól bevált mérnökök egy emberöltővel korábban az Institutumban szereztek. Kvassay Jenő 1872ben kelt röpiratában hívta fel a figyelmet a képzés hiányosságaira, és javasolta az önálló vízügyi tanszék létrehozását. Itt a geodéziai és hagyományos vízépítési (ármentesítés, folyószabályozás) anyag mellett öntözési, lecsapolási, vízellátási stb. ismeretek elsajátítására is lehetőség nyílt volna. Néhány évvel később, az 1878/79-es tanévben megszervezték a vízépítési tanszéket. Élére Klimm Mihály került, aki műszaki tanulmányait Budán végezte, majd 1872—1878 között Németországban szerzett gyakorlati ismereteket. Részt vett a hamburgi kikötő építésében, az Elba és Rajna szabályozási munkáiban. Az új tanszék és a mellette 1882-ben megszervezett nagymarosi hidrometriai mérőtelep biztosította a megfelelő számú vízügyi szakember képzését, akiknek 1889-től a Földművelésügyi Minisztérium vízügyi főosztálya^), a folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok, valamint a vízitársulatok nyújtottak munkalehetőséget. 1885-ben Kvassay elrendelte, hogy a kultúrmérnökök a Műegyetem befejezése után végezzenek tanfolyamot a Magyaróvári Gazdasági Akadémián is. A Műegyetem későbbi átszervezései a vízügyi oktatást kevéssé érintették. 1940-ben létrehozták a 2. vízépítési tanszéket, 1941-ben megindult a rendszeres mérnöktovábbképzés, ahol vízügyi előadások is elhangzottak. A vízügyi képzés színvonalát rangos egyetemi előadók biztosították. 1897-ben Klimm Mihály utódja Kovács Sebestyén Aladár lett, aki főként hajózási, árvízvédelmi kérdésekkel foglalkozott. A Műegyetem 1934-es átszervezése után Rohringer Sándor került a rektori székbe, aki gyakorlati vízügyi szakember volt. 1892-ben kultúrménöki területen lépett állami szolgálatba, 1909-től 1918ig a Kassai Kultúrmérnöki Hivatal vezetője, az itteni vízmesteriskola igazgatója volt. Tevékenységével a középfokú szakemberképzést fellendítette. Tervet készített — többek között — a nicki vízerőtelépről, 1919-ben pedig a Földművelésügyi Népbiztosságon a Vízerőügyi Osztály vezetője volt. 1920-ban hagyta el a hivatali pályát