Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

1. szám - Dóka Klára: A vízépítő mérnökképzés 200 éves történetéből

Dóka K.: A vízépítő mérnökképzés Hidrológiai Közlöny 1984. 1. sz. 57 kizárólag reáliákat oktattak, amihez új berendezésekre, műszerekre és főként rajztermekre volt szükség. 1781-ben az uralkodó elrendelte, hogy a megyék — a vízszabályozás növekvő jelentősége miatt — csak szakképzett mérnököket alkalmazzanak, és ugyanakkor felszólította az egyetemet, készítse elő a földmérő és vízépítő tanfolyam tervét. Az iskola javaslatát az uralkodó helyesléssel fogadta, és 1782. január 18-án kelt leiratában kifejtette az új oktatással kapcsolatos elképzeléseit: olyan mérnököket akar képezni, akik az egyszerű földmérésen kívül értenek a folyók szabályozásához, csatornák építéséhez, mocsarak lecsapolásához, gátak, malmok létesítéséhez, út- és hídépítéshez, középületek tervezéséhez, és emellett vannak felsőbb matematikai ismereteik is. Az új mérnökképző alapító rendeletét a kancellária tanügyi bizottsága készítette el, és azt az uralkodó 1782. augusztus 30-án hagyta jóvá. Az új iskola, amelyet a következő évtizedektől Institutum Geometrico-Hydrotechnikumnak neveztek, 3 éves továbbképzést biztosított földmérői, vízépítői és mechanikai területen. Csak olyan egyéneket vettek fel, akik a Tudományegyetemen vagy bármelyik vidéki Akadémián elvégezték a bölcsészeti tanfolyamot. A továbbképzés az ott megszerzett matematikai, építészeti ismeretekre épült, azt fejlesztette tovább. Az oktatási anyag fő- ós melléktárgyakra oszlott. Főtárgyként térképészetet, geodéziát, vízépítéstant, mechanikát, rajzot, melléktárgyként pedig mezőgazdaságtant oktattak. A főtárgyat a 3 évfolyamban úgy kellett előadni, hogy az újak bármikor bekapcsolódhassanak. A gyakorlati képzés során Pest és Buda határában végeztek terepgyakorlatot, a harmadik év végén pedig elméleti és gyakorlati szigorlatot tettek. 1784-től a mérnökképző Pesten működött. Bár Buda volt az ország fővárosa, a gazdasági, élet súlypontja egyre inkább Pestre tevődött át. Az uralkodó is úgy látta, hogy az Egyetem fejlesztését a rohamosan fejlődő városban jobban lehet biztosítani, mint a viszonylag zárt Budán, így a Tudományegyetem 3 kara Pestre került, és az Institutum Geometricum ideiglenesen a piaristák rendházában (ma: ELTE Bölcsészettudományi Kar), majd 1785. augusztus 11-től a mai Egyetemi Könyvtár telkén lévő épületben folytatta működését. A hallgatók összlétszáma az első évben 15, a másodikban 39, a harmadikban 49 volt, majd az érdeklődés csökkent. Az 1790/9] -es tanévre már csak új 7 hallgató iratkozott be az iskolába. 1792-ben az igazgató a helytartótanácshoz intézett beadványában kért segítséget az iskola megerősítésére. A lemorzsolódás egyik fő okát abban látta, hogy a megyék a tilalom ellenére diploma nélküli földmérőket alkalmaztak, akik így szigorlat nélkül is el tudtak helyezkedni. A folyamatos oktatás („non-stop") miatt probléma volt az anyag felépítésével, az ismeretek összekapcsolásával is. IL József halála után a „jozefinistának" tekintett mérnöki pályának nem volt sok becsülete. A nemesifjak nem érdeklődtek, a szegényebbek pedig a hosszú tanulmányi idő alatt nem tudtak megélni. A helytartótanács úgy próbálta megoldani a kérdést, hogy 2 évre szállította le a tanulmányi időt, ami természetesen a színvonal rovására ment. A mérnökképző intézet hallgatói nagyrészt külföldi tankönyvek alapján tanultak, azonban oktatóik is jelentős irodalmi munkásságot fejtettek ki. Az Institutum Geometricum első vezetője 1782—1800 között a már említett Rausch Ferenc volt, aki mértani és vízépítési tankönyveket állított össze, őt 1800 -1836 között Schmidt János György követte, majd 1841-től 1848-ig Petzelt József állt az intézet élén. Petzelt gyakorlati tevékenysége során sokat tett a hazai geodézia fejlesztéséért, több javaslatot nyújtott be a helytartótanácshoz az egyetemi képzés reformjáról, szakirodalmi munkássága pedig a vízépítés terén volt jelentős. A hallgatók létszáma a 19. század első évtizedeiben évfolyamonként 20—30 fő volt, 1837/38-ban már 99-re emelkedett, és 1849-ig összesen 1141 oklevelet állítottak ki. A reformkorban meginduló műszaki, főként vízügyi munkálatok megnövelték az érdeklődést a mérnökképzés iránt is. A végzett hallgatók legkiválóbbjai az 1788-tól működő Vízi és Építészeti Főigazgatóságon, vagy annak területi szerveinél helyezkedtek el. 1815-ben kapott diplomát Lechner József, a Főigazgatóság egyetlen magyar vezetője (1839—1846 között), 1834-ben TAedemann Emil, a pozsonyi Építési Hivatal főnöke, az 1860-as évek építési igazgatója. Diplomája megszerzésétől (1823) a Főigazgatóság munkatársa volt a kiváló szervező, Keczkés Károly, korának legműveltebb mérnöke. Az 1820-as, 1830-as években végzettek jelentős része hosszú időt töltött a folyók felmérésénél, részese volt az európai szinten is jelentősen szintezési munkálatoknak. Vásárhelyi Pál mellett Huszár Mátyást, Lányi Sámuelt, G erőm et a Mihályt, Kecse Ferencet, Turkovics Lajost stb. említhetjük. Az Institutumban tanult mérnökök legtöbbje a megyék, illetve városok szolgálatába került. Köztük volt több kiváló egyéniség, akinek tevékenysége túlmutatott a szűkebb pátria határain. Bedekovits Lőrinc Heves, Bodoky Károly Békés, Bogovits Károly Zemplén, Király György Győr, Wágner Mihály Sopron megyében dolgozott, a városi mérnökök közül pedig a szegedi Vedres István és a pesti Reitter Ferenc voltak a leghíresebbek. A volt hallgatók közül néhányan a földesurak, vagy az alakuló vízitársulatok szolgálatába álltak. Közéjük tartozott a legendás hírű Beszédes József, a későbbi generációból pedig Halász Gáspár. A kortársak szerint Magyarországon a „mérnök" fogalma a földmérőt és vízépítőt jelentette. Az Út- és hídépítés a folyószabályozáshoz és töltésépítéshez szorosan kapcsolódott, és valamennyit a vízépítő mérnök irányította. A köz- és magánépületek tervezése a 19. század közepéig nem a mérnökök, hanem a kivitelező építő- és ácsmesterek feladata volt. A képzés súlya az Institutum Geometricumban is a geodéták és a vízimcrnökök