Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

1. szám - Dóka Klára: A vízépítő mérnökképzés 200 éves történetéből

Hidrológiai Közlöny 1984. 1. sz. 56 A vízépítő mérnökképzés 200 éves történetéből DÓKA KLÁRA* 1782. november 15-én nyitotta meg kapuit a budai Vár egyik épületében az Európában is újdonságnak számító, egyetemi szintű mérnökképképző intézet, az Institutum Geometrico-Hydrotechnikum. A műszaki felsőoktatás megszervezése két évszázaddal ezelőtt fontos tényezője volt a magyar szellemi életnek, a technikai haladásnak, és ezen belül a vízimunkálatok fejlődésének is. A színvonalas oktatás a szakembergárda képzésével biztosította a megfelelő személyi feltételeket . a munkák tervezéséhez és irányításához egyaránt. A 18. század folyamán a török korban elpusztult országrészek újratelepítése, a városok, falvak, uradalmak határának kijelölése miatt egyre nagyobb volt a vízépítők, földmérők, geometriák iránti igény. A leggazdagabb, és birtokaik modernizálására törekvő földesurak gyakran hívtak hosszabb-rövidebb szolgálatra mérnököket, akik a birtoktérképek elkészítése mellett mocsarak lecsapolásával, malmok tervezésével is foglalkoztak. Az 1780-as években megszervezték a megyei és városi mérnöki állásokat. A törvényhatóságok felügyelete alatt dolgozó műszakiak fő feladata a helyi utak és hidak építése, árvízvédelmi teendők ellátása lett. A műszaki munkák országos irányítására a magyar kamaránál már 1715-től mérnöki állást létesítettek, és 1754-ben engedélyezték á második státust is. Az 1770-es évektől megnőtt a hajózás jelentősége. Az osztrák tartományok számára fontos volt, hogy Magyarországról, főként annak déli területeiről mind több olcsó gabonát szállítsanak, ezért a királynő szívesen áldozott vízszabályozási célokra és a hajóutak fenntartására. E birodalmi érdekű munkák vezetésére 1772ben létrehozták az első vízügyi szervezeteket (Hajózási Osztályok, majd Igazgatóság), amelyek a Száva, Kulpa, illetőleg a Duna szabályozásával foglalkoztak. Kezdetben az álláshelyek jórészét idegenekkel töltötték be. A kamara első mérnöke, Prati Fortunato olasz származású volt, Krieger Sámuel, Böhm Ferenc, a földesurak szolgálatában álló mérnökök osztrákok, és idegen volt a dunai Hajózási Igazgatóság első vezetője, Walcher József is. Az egyre növekvő igényeket azonban külföldiek megbízásával nem lehetett kielégíteni. A néhány magyarországi születésű mérnök kezdetben külföldön végezte tanulmányait. Mikoviny Sámuel például a Jénai Egyetemen tanult, Kiss József és Gábor a bécsi, illetve a gumpensdorfi Hadmérnöki Akadémián szerezték ismereteiket, a nemesi szár m az ás ú ak at pedig a gazdasági és műszaki képzést nyújtó Theresianumban taníttatták (pl. Várady Pált, Pongrácz Ignácot, a Hajózási Igazgatóság mérnökeit). A 18. század közepétől azonban a magyarországi oktatásügy jelentős *Budapest Főváros Levéltára, Budapest. fejlődésnek indult, és kialakultak azok a személyi és tárgyi feltételek, amelyek az egyetemi szintű mérnökképzés megszervezését lehetővé tették. A felvilágosodás eszméi és oktatási elvei a zömmel egyházi kezelésben lévő iskolákban is hatottak, és az érdeklődést a humán tudományoktól a reáliák felé fordították. A vidéki Akadémiákon, protestáns kollégiumokban egyre nagyobb gondot fordítottak az elméleti és alkalmazott matematika (mértan, geometria) oktatására. 1735-ben Selmecbányán Mikoviny Sámuel megszervezte az első magyarországi műszaki iskolát a Bányatisztképzőt. Az 1770-től Akadémiánként működő intézetben matematikát, erőműtant, vízműtant, később kémiát és bányagéptant oktattak. Az 1763-ban Szencen (Pozsony mellett) alapított Collegium Oeconomicumot már a mérnökképző előfutárának tekinthetjük. Az iskolába csak azokat a nemesi származású fiatalokat vették fel, akik a humán ismereteket már előzőleg megszerezték. Szencen 3 éves reál tanfolyamot szerveztek, amelynek keretében gazdaságtant, kereskedelmi ismereteket és műszaki tudományokat tanítottak. Bár az iskola főként a kamarai mérnök-utánpótlás képzését volt hivatva szolgálni, megyei mérnököket is találunk a hallgatók soraiban. Itt fejezte be tanulmányait — többek között — Laáb Gáspár, Moson megye és Bulla Antal Pest megye kiváló mérnöke is. 1763-ban, bécsi mintára létrejött a váci Theresianum, ahol egyházi keretben matematika, gyakorlati mértan oktatás is folyt. Az említett műszaki iskolák befogadó képessége azonban rendkívül korlátozott volt, így a törvényhatéisági és földesúri szolgálatban álló mérnökök csak humán iskolákba járhattak. 1635-től a magyarországi felsőoktatás központi intézménye a nagyszombati Tudományegyetem volt, amely 1773-ig a jezsuita rend fennhatósága alatt állt. Mária Terézia 1774-től állami irányítás alá helyezte. A Tudományegyetem Bölcsészeti Karán a hallgatók a humán tudományok mellett geometriai, trigonometriai, építészettani ismereteket is szerezhettek. 1774-ben az uralkodó reformokat vezetett be a matematikai oktatásban. Alapfokon „tiszta elemi" matematikát, később „felsőbb" matematikát tanultak, amelynek oktatója a kor egyik kiváló tudósa, Mitterpacher József lett. Űj tárgy volt a gyakorlati mértan, amelyet Rausch Ferenc tanított. 1777-ben az Egyetem Nagyszombatról Budára költözött. A török kiűzése után fővárossá fejlődő Buda magisztrátusa megfelelő környezetet igyekezett biztosítani az ország „első" oktatási intézményének. A fejlesztés irányát az 1777-ben kiadott tanügyi kódex, a Ratio Educationis határozta meg, amely tovább növelte a matematika és egyéb műszaki tárgyak (építészet, földmérés, vízépítés) szerepét. Az oktatás jellegének átalakulása miatt a Tudományegyetem kinőtte korábbi otthonát, ezért második épület megvásárlására került sor. Itt