Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

4. szám - Varga Miklós: A vízzel való takarékos gazdálkodás és a víztisztaság fokozott védelme az 1038/1983. MT határozat tükrében

208 Hidrológiai Közlöny 1984. 4. sz. Varga M.: A vízzel való takarékos gazdálkodás A kívánt joghatás kiváltására alkalmatlan, elavult, jogszabályok felülvizsgálata és az új jogszabályok kiadása — az OVH intézkedési tervében foglaltaknak megfelelően — elkezdődött. A jogszabályok alapozó anyagainak előkészítése során számos műszaki, gazdasági és jogi elképzelés merül fel, sokszor egymással is ellentétes érdekszférában, amelyek a belső és külső egyeztetések kapcsán módosulnak, finomodnak. Ezért a felülvizsgálat szakaszában lévő jogi munkáról csak problémafelvetést és bizonyos még nem egyeztetett iránymegjelölést lehet elmondani. 1. A vízzel való takarékos gazdálkodás A takarékos gazdálkodás realizálása ellen több tényező ma még ellenkező előjellel hat. Ilyen a közművállalat gazdasági érdeke, amely helyesen arra ösztönzi a vállalatot, hogy a termelt vizet értékesítse, míg a nem háztartási fogyasztónak (nagyfogyasztó) a kis költségérzékenység miatt újratermelődik a fogyasztásra irányuló igénye. E helyzeten érdemleges változást (nagy fogyasztói körben) az 1971 óta alkalmazott hatósági vízfogyasztási keretmegállapítás sem hozott. A hatósági beavatkozás valódi célja a technológiához elengedhetetlenül indokolt mennyiségű víz megállapítása lett volna, de a vízfelhasználás korlátozása a gyakorlatban átcsúszott a vízdíjpótlék, főleg azonban a vízműfejlesztési hozzájárulás megállapítására és beszedésére. A nagyfogyasztó tehát annyi vizet használhat fel, amennyit a fejlesztési hozzájárulás ellenében meg tud vásárolni. A hatóság a vízművállalat előterjesztése alapján ezt a vízmennyiséget foglalja határozatába, nem törekszik ennek csökkentésére. Az új jogi szabályozás kapcsán meg kell teremteni azt a jogi és közgazdasági lehetőséget (esetleg a vízműfejlesztési hozzájárulás visszafizetésével), hogy a lekötött vízkészletet fel lehessen szabadítani és indokoltabb vízigények kielégítésére felhasználni. A vízhasználatokat tehát abba az irányba kell a különféle szabályozókkal orientálni, hogy a fogyasztói vízigényeket még a közszolgáltatási szerződés megkötése előtt befolyásolni lehessen. Ennek főbb eszközei lehetnek, például: — a kötelező fogyasztási normatívák kidolgozása; — a primer vízkészletgazdálkodás összevonása a szekunder jellegű másodlagos elosztással; — a nagyfogyasztók esetében a szerződéskötés előzetes vízügyi hatósági jóváhagyása (vízigényszabályozás) ; — a hatósági kontingentálás mellőzése. (A tanácsi hatóság által megállapított vízfogyasztási keret helyébe a szerződésben rögzített vízmennyiség kerülne, amelynek túllépése progresszív jellegű büntető vízdíj kivetésével lenne korlátozva). A közműfejlesztés és ehhez való hozzájárulás problémái: A vízmű kapacitásának leterhelése az új fogyasztók belépésével folyamatos, míg a közműkapacitás fejlesztése (a létesítmény üzembehelyezésével) mindig lépcsőzetes. Ebből eredően: — a vízműfejlesztési hozzájárulás fizetése és a közmű tényleges fejlesztése között nincs közvetlen kapcsolat (a vállalat sok esetben a hozzájárulást halmozva, nem is annál a műnél használja fel), — a vízműfejlesztési hozzájárulás mértéke sok esetben nem reális, vitatható, mivel egzakt megállapítására megfelelő módszer nincs, — a befizetett vízműfejlesztési hozzájárulás — tekintettel a vállalat éves gazdálkodási ciklusaira — rendeltetési céljától elszakad. Mindezekből következik, hogy a közműfejlesztési hozzájárulás a gyakorlatban inkább közmű lekötési díjként viselkedik, ezért a közműves vízellátási szabályzat revíziója kapcsán a jogfejlesztés kétirányú. Egyrészt a közületi vízfogyasztók a szerződéskötés alkalmával vagy annak módosításakor fizessenek évi kapacitáslekötési díjat. Másrészt a vízműfejlesztési hozzájárulás kizárólag a fogyasztás érdekében konkrétan felmerülő fejlesztési igény kielégítését szolgálná, mértéke igazodna a fejlesztés tényleges költségeihez. A minisztertanácsi határozatok előírták, hogy tovább kell fejleszteni a víz- és csatornadíjak rendszerét, ezzel is ösztönözve a felhasználókat az okszerű és takarékos vízhasználatra. Az alkalmazott díjrendszer műszaki és közgazdasági tartalma 1968 óta gyakorlatilag változatlan (egytényezős Ft/m

3 rögzített, hatósági díj). Alapjaiban a díjak és pótdíjak rendszere bevált, mégis az szükséges, hogy a díjak közelítsék meg a tényleges társadalmi ráfordításokat, legyen meg az összhang a természeti, technikai és közgazdasági követelményekkel, és ösztönözze a vízfogyasztókat a takarékos vízhasználatra, a közüzemi vállalatokat pedig takarékos költséggazdálkodásra. A díjrendszer több alternatívában, differenciáltan kerül kidolgozásra. Elképzelhető országosan egységes díj vagy fővárosi, városi, községi tagozódású, de lehet normalizált fogyasztáson alapuló is. Az okszerű és takarékos vízhasználatot elősegítené, ha a vízdíj rendszer a fogyasztási normatívák, illetve a hatósági jóváhagyás alapján a közszolgáltatási szerződésben rögzített vízmennyiséget meghaladó igénybevételhez valamennyi fogyasztói kategóriában hátrányos jogkövetkezményeket fűzne. 2. A vízminőség védelme A vízvédelem területén a jogi szabályozás helyzete kedvezőbb. Ez év elején kerültek kiadásra a vízvédelmi bírságok rendszerét újra szabályozó és a vízügyi hatóság vízvédelmi feladatainak ellátását szolgáló hatósági hatásköröket bővítő jogszabályok. (Az 1984. évi I. tvr., a 10/1984. (II. 7.) MT rend., a 3/1984. (II. 7.) OVH és a 4/1984. (II. 7.) OVH sz. rendelkezés.] A szabályozás lényeges i'ij elemei közül a következők érdemelnek megkülönböztetett figyelmet: A vízszennyezés közvetlen veszélye esetén a vízügyi hatóság elrendelheti a káros anyag kibocsátásával járó tevékenység korlátozását, illetve megtilthatja ennek folytatását. Ha a káros kihatás az emberi környezetre és az egészségre közvetlen és súlyos veszélyt jelent akkor az üzem működésének a felfüggesztésére is lehetőség van. A csatornabírság jogintézményének korszerűsítése során megállapítottuk, hogy előtisztítás nélkül vagy elégtelen üzemi tisztítás után a közcsa-