Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)

9. szám - Varga Miklós: A vízellátás és csatornázás távlati kérdései

Varga M.: A vízellátás és csatornázás Hidrológiai Közlöny 1983. 9. sz. 383 Készítene VÍZGAZDÁLKODÁSI iNÍÉZE' 1082 Jelmagyarázat IWS-lg meglevő EzredlOfdulO Nagyi**!«! Felszm 111!! vitb # ® O felszíni vlzbeszarzes A A A Tawezaléaek —— Vizpöllasi letieioseg D" teitateiezell vízbázisról 2. ábra. Magyarország regionális ivóvízellátó rendszerei 10%-ánál és a talajvíz 90%-ánál emelkedett. Ez utóbbi vízkészlet — kevés kivételtől eltekintve, elsősorban a partiszűrésű készletekkel hasonlóságot mutató homoklencsék vizére gondolunk — az ivóvízellátásban távlatban már nem vehető igénybe. A szennyvizek elégtelen tisztításával összefüggő fokozódó szennyeződés az élővizekben többrendbeli következményekkel jár. Rontja a közvetlen vízhasználat feltételeit az öntözővizeknél, növeli a vízkezelési technológia költségeit, mivel pl. az ivóvízcélú partiszűrésű vízműveknél egyre több komponensre kiterjedő vízkezelés szükséges. Más jellegű vízminőségi feladatokat jelent a rétegvizekben előforduló — elsősorban természetes eredetű — komponensek eltávolítása. Az Alföld ivóvízellátásában legfontosabb szerepet játszó rétegvizek komplex kezelést igényelnek, s elsősorban a vas-mangán, a gáz, az ammónia, esetleg szerves humintartalom, s legújabban a határérték feletti fémtartalom eltávolítása vár megoldásra. A közműves vízellátás és csatornázás szolgáltatási színvonalát tekintve változó eredményekről adhatunk számot. Általában megállapítható, hogy a vízellátó művek kiépítettsége összhangban van a mennyiségi igényekkel, a csúcsfogyasztási időszak szolgáltatási biztonsága a fővárosban, a városokban és a községek nagyobb részében garantálható. A hiányok főleg az üdülőterületeken (ahol a tervezett létszámot meghaladja az üdülők száma), az agglomerációs településekben (ahol a fejlesztés nem tartott lépést az igények növekedésével), vagy a már korábban vízművesített községekben jelentkeznek (ahol a vízellátó létesítmények gyakorlatilag elavultak, ezek az ún. falusi „törpevíz. műves" települések, pl. Heves megyében). Ezekben a településekben a csúcsfogyasztási időszakon kívül is jellemző lehet az átmeneti vízhiány. A fejlődés mindemellett itt is tapasztalható, a korábbi időszak több száz vízhiányos településére gondolva. A hálózatkiépítettségről általában megállapítható, hogy az leginkább megközelíti a területi igényeket. Az említett településekben azonban a hálózatfejlesztés korlátozására is sor került. A vízműkapacitás kihasználása általában magas és ez azt jelenti, hogy kapacitásfejlesztéssel a jól ellátott településekben is számolni kell. A tárolókapacitás aránya területenként nagymértékben, általában is alacsonyabb, mint a ma hazánkban optimálisnak tartott arány, s még inkább alacsony a fejlett országok nagy biztonságot nyújtó vízellátó rendszerében szokásos arányokhoz mérten. A mennyiségi fejlesztéshez és eredményekhez képest hiányosságok vannak a vízkezelésben. Jelenleg a felszín alatti vízkészletből termelt ivóvíz 20%-át kezelik, szemben az 50%-ra becsülhető igénnyel. Elsősorban az alföldi rétegvizek kezelése vár megoldásra, de a partiszűrésű vizek vasmangántalanítása is jelentős feladatot képvisel. A csatornázás színvonalára a városokra és a községközpontokra korlátozódó hálózatkiépítés a jellemző. Ez részben az anyagi eszközök hiányával, részben a meglévő tisztítótelep túlterheltségével magyarázható. A lakások komfortfokozatának rohamos növekedése — melyet a vízellátás dinamikus fejlesztése is lehetővé tett — az egyedi, telken belüli szennyvízszikkasztás mértékét növelte, s okozta számos helyen a talajvíz rohamos elszenynyezését, továbbá a talajvízállás káros mértékű emelkedését. Nagyrészt ennek a folyamatnak a