Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)
5. szám - Dr. Vágás István: Az árhullámok levonulásának különleges törvényei a Tiszán
204 Hidrológiai Közlöny 1983. 5. sz. Dr. Vágás I.: Az árhullámok levonulása leszívás és az alpári eredetű vízliozamcsökkenés hatása találkozhatott. Az árvíz negyedik rendkívüli eseménye a mellékárhullám kialakulása volt. A tiszaugi vízmérce tanúsága szerint 28-án 0 és 6 óra között 707 cm-es völgyeléssel befejeződött az alpári nyárigát mögötti térség feltelése, s ezt követően az áradás újra megkezdődött. 28-án 18 órától 30-án 10 óráig a szolnoki vízmércén 872 cm-rel hosszú völgyelés volt, majd 30-án 12 és 20 óra között 873 cm-es tetőzés. A 340 fkm-es szelvényben lévő szajoli vízmérce volt a legfelső, amelyen a tiszaugi ismételt áradást követően völgyelés és második tetőzés is volt. A Szajolnál kezdődő mellék-árhullám tehát nem is csatlakozik a fő-árhullám tetőzési vonalához (1. ábra). A mellék-árhullám tetőzései Szajoltól Tiszaugig úgy haladnak előre, mintha az alpári eredetű rendkívüli tetőzés akár be sem következett volna. A mellék-árhullám Tiszaugon március 31-én 10 óra és április 1-én 20 óra között 772 cm-rel tetőzött, Csongrádon pedig április 1-én 4 és 22 óra között 835 cm-rel. Szegeden már előbb, 31-én 18 órakor kezdődött és 1-én 14 órakor fejeződött be a 844 cm-es negyedik tetőzés. Zentán 31-én ö órakor az addigi apadást visszafordító 807 cm-es tetőzést még észre lehetett venni, lejjebb azonban már 1 cm-es visszafordulást sem. A mellék-árhullám tehát Zenta alatt veszett el. A mellékárhullám tetőző vízállásai mindenhol alacsonyabbak voltak az alpári indítású fő-árhullám tetőző vízállásainál. A tokaji 805 cm-es tetőzésből, a szegedi harmadik és egyben maximális tetőzést egy nappal megelőző makói 460 cm-es Maros vízállásból régebbi előrejelzési egyenletünk alapján ([2], 14 és 15 egyenlet) 869 cm-es szegedi tetőzés következett volna, ami a bekövetkezett 873 cm-nek igen jó előrejelzése lett volna. Csakhogy az árvíz idején nem lehetett előre tudni, hogy melyek lesznek azok a mértékadó vízállások, amelyek utólag jól meg fognak felelni a sok létező egyenlet valamelyikének. Az utólagos előrejelzési kép mindig kedvezőbb a valóságosnál, sőt a kapcsolati összefüggések képét is megszépíti. A módszer csődje azonban ennél az árvíznél szembetűnő volt, hiszen a felsorolt rendkívüli események figyelembevételére eleve alkalmatlan volt. Az bizonyult döntőnek, hogy mikor melyik tiszai vagy mellékfolyó-szakaszon szűnt meg az árhullám levonulás hidrológiai önállósága és az, hogy mi miatt szűnt meg. Ha pedig megszűnt, mi volt az, ami az események vezérlését átvette. Meg kellett tanulnunk, hogy ha adott helyen és időben sikerült is az árhullámlevonulás befolyásoló tényezőit meghatároznunk, ez a meghatározás még egyetlen árvíz során se végleges, mert egy-egy „rendkívüli esemény" rugalmas váltást kíván az éppen érvényes összefüggések helyes kiválasztásában. 1981-ig ós 1981-ben nem arról volt szó tehát, hogy egyes tiszai árhullámmal kapcsolatos eseményeket későn sikerült felismerni, vagy egyáltalában nem sikerült /e/ismerni. Az derült ki, hogy magát a teljes eseményrendszert, annak természetét eddig még meg ismerni sem sikerült. Ainit nem ismertünk meg, azt nyilvánvalóan fel sem ismerhetjük. Esettanulmányunk így kijelölte az utat ahhoz, hogy mely kérdésekhez milyen m ódszerekkel nyúljunk. Vízállások tctözéséiH'k előrehaladása A vízszintduzzasztások és-süllyesztések elméletét a duzzasztóművek által előidézett megváltozott állapotokra alkalmazták, tehát az érintett folyószakaszok tartós befolyásolásának esetére. A természetes duzzasztások és süllyesztések időrőlidőre történő változásainak esetére az elmélet és következményeinek kiterjesztése szakmai közvéleményünkben jórészt elmaradt. A 2—8. ábrákon bemutatott mércekapcsolati esetek és vízjárástörténeti tények világossá teszik, hogy duzzasztott vagy süllyesztett vízszintállapotban két szomszédos vízmércén a vízhozamtól függően mindig más és más összetartozó vízálláspárok lépnek érvénybe. Ha az „okozó" szelvényben a vízállások idősorát valamely ismert, vagy előre jelezhető folyamat — a befogadó árhulláma, vagy a mellékfolyó árhulláma — meghatározza, vagy befolyásolja, az okozó szelvény feletti vonatkoztatási szelvényekben a következő esetek szerint vizsgálhatjuk az ott bekövetkező eseményeket: a) a befolyásolt folyószakaszon a vízhozam állandó, b) a vízhozam idősora az okozó szelvényben érvényesülő meghatározó folyamatnak megfelelő irányzatú, c) a befolyásolt folyószakaszon a vízhozam időbeli változása az okozó szelvényben érvényesülő meghatározó folyamattal ellentétes irányzatú (inkongruens ). Vegyük sorra ezeket a tulajdonképpen vízjárástörténeti alapeseteket: a) A vízhozam állandósága esetén a vonatkoztatási szelvény vízállásai az okozó szelvény vízállásainak változása következményeként megváltoznak. A 9a ábrán láthatóan a mérce kapcsolati pont a Q = const, vonalon mozdul el. Az okozó szelvénybeli vízállás-emelkedés a vonatkoztatási szelvényben is emelkedést, a -süllyedés pedig a süllyedést eredményez. b) Ha az okozó szelvényből eredő természetes duzzasztás (süllyesztés) a vonatkoztatási folyószakaszon áradó (apadó), tehát a vízszint emelése vagy süllyesztése szempontjából azonos vízhozam irányzattal találkozik, a vízjárástörténeti vonal menete is meg fog ennek az irányzatnak felelni (9b ábra), mert a Q = const, feltételnél fokozottabban vált át magasabb vagy alacsonyabb vízhozamokra a mindenkori mércekapcsolatokat kifejező pontok sora. Ez az eset felel meg az árhullámlevonulás és a vízhozam-vízállás kapcsolatok eddig ismert, „hagyományos" szemléletének, amely azonban nem követelhet magának előfordulásánál nagyobb általánosságot. c) Legyen az okozó szelvényben a vízállás emelkedése (süllyedése) az időben folyamatos, ugyanakkor a vonatkoztatási szelvények szakaszán érkező vízhozam ezzel az irányzattal ellentétes:
