Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)

3. szám - Perecsi Ferenc: A vízellátás és csatornázás aktuális stratégiai kérdései

100 Hidrológiai Közlöny 1983. 3. sz. Perecsi F.: A vízellátás és csatornázás lakás és közműfejlesztést is vonzva meghatározóan alakította a területi közműfejlesztési politikát is, — az ipar későbbi decentralizálási (területi iparfej fejlesztési és foglalkozáspolitikai) törekvései döntően hatottak egyes térségek víz-és csatornaellátásának fejlesztési lehetőségeire. Ezek a hatások a közművek létesítésének kikényszerítésével pozitívak, a meglevők mennyiségi és minőségi terhelésével (túlterhelésével) negatívak is voltak. A közműfejlesztési hozzájárulási kötelezettség bevezetése (előírása) ugyan anyagilag ezt a kérdést rendezte, de egy-két kivétellel ez oda is vezetett, hogy a tanácsi szervezet saját közműves pénzeszközeit az ipari hozzájárulásokkal cserélte be, ezzel döntően az üzemeltetőre hárítva a szolgáltatás elmaradásából adódó felelősséget is. — Kedvezőbb helyzet, de szintén nem problémamentes a hozzájárulásoknak az üzemeltető vállalatok által történő beszedése, hisz annak biztonsága és felelőssége jobban nyomon követhető. Mivel nem várható, hogy az ipar településeken belüli reális víz- és csatornaszükségleteit a tanácsi fejlesztésen belül tanácsi egyéb állami beruházások terhére lehet finanszírozni, a jövőben e szükségleteket — előzetes bejelentés alapján — az üzemeltető vállalatok követik fejlesztéssel az ipari üzemek anyagi eszközei terhére. A vízgazdálkodásnak a reális fogyasztási (elvezetési) szükségletek meghatározására ma már van módszere, de annak betartatására még nincsenek hatékony eszközei. A kötelező normatív előírások többszörös átértékelése ugyan megtörtént, (ebben tapasztalható is tendencia a fajlagos vízfogyasztás csökkentésére), azonban olyan hatékony gazdasági vagy műszaki kényszer, amely a takarékosság irányába mutatna, ma még nem ismeretes. Ezzel kapcsolatos álláspontunk a következő: — a lakosság fizesse meg az állam által dotált vízdíjat a vízfogyasztásért, amely őt a lakásában normatív módon megilleti, — fizessen 10, 20 ... stb.-szoros díjat a 10, 20 stb. %-os túllépésért. A feladat végrehajtása az önálló épületben külön órával rendelkező lakosoknál problémát nem jelent. Az adott mérőre megállapítják a fogyasztási normát, annak értékéig dotált díjat, ezt meghaladó értékért, annak többszöröseit számítják fel. A problémát az ingatlankezelő szervezetek által kezelt lakások okozzák. Itt ugyanis azon felül, hogy a vízdíj a lakbér része és így költségvetési vonzatú is, még a többletek arányos szétosztása is súlyosbítja a helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy — a kezelt lakások komfortfokozatához kell rendelni a népgazdaság által tervben elismert fajlagos mennyiségeket, — ezeket a mennyiségeket összegezni kell az egy mérőről ellátott összes lakás tekintetében (a mérőre vonatkoztatva) s ez a mérő kontingense, — az ezen felüli mennyiség az ingatlankezelő szervezet karbantartó (vagy ellenőrző) munkájának következménye, s így részére számlázva a vízdíj többszörös értékeit, kényszerít a csöpögő csapok vagy az ellenőrző munka megjavítására. A települést közvetlenül kiszolgáló vagy azon belül települt iparok és intézmények tekintetében le kell szállítani a kontingentálás alsó határát. Ez Budapesten jelenleg 5000 m

3/hó, vidéken 750 m

3/hó. A jövőben Budapesten a 750 m

3/hó érték alkalmazása indokolt, de indokolt lehet a vidékre érvényes alsó határ 300 m

3/hó -ra való leszállítása is. Az ipari vízdíjak tekintetében az alapdíjas rendszer bevezetése a jövő útja. Az ipari üzem — alapdíjat fizessen a teljes kontingenssel lekötött vízmennyiség után (s ez az alapdíj fedezze a kontingens készenlétben tartásával kapcsolatos költségeket), — vízdíjat fizessen az igénybevett vízmennyiség után (a tényleges szolgáltatás költsége figyelembevételével). Ez a megoldás ösztönzi az ipari üzemet arra, hogy — a megvásárolt kontingenséről időszakosan (esetleg több évre is) lemondjon, — a vízigénybevétel takarékos legyen. Ennek megfelelően az üzemeltető vállalat az ideiglenesen felszabadított vízmennyiség felett — operatív keretként — rendelkezhet. Ezzel együtt természetesen növekszik a szolgáltató vállalat felelőssége is. A vízzel való takarékosság fontos kritériuma, hogy takarékoskodni csak akkor lehet, ha már van mivel. Téves az a feltételezés, hogy takarékossággal távlati fejlesztési szükségletet tartósan ki lehet váltani. A biztonságosan szolgáltatott normalizált vízmennyiség (a felsorolt vízdíjváltoztatásokat feltételezve) a víztakarékosság ésszerű alapja. E gondolatkörben említést kell tenni arról az esetről is, ha egy ipari üzem — valamilyen oknál fogva — részben vagy egészben lemond a korábban fejlesztési hozzájárulássalmegszerzett — napi vízkontingensről. Ez esetben lehetőséget kell biztosítani számára arra, hogy a befizetett fejlesztési hozzájárulás célszerűen amortizációval csökkentett értékét visszakaphassa. Az üzem ugyanis csak akkor hajlandó e progresszív lépést megtenni, ha ehhez közvetlen anyagi érdeke is fűződik. A visszatérítendő összeget úgy kell megállapítani, hogy az ipari üzemet erre a tevékenységre ösztönözze. Összefüggésben lehet például a visszatérítendő összeg nagysága annak beavatkozásnak a költségeivel, amely a lekötött ivóvízkontingensről való lemondást lehetővé teszi. Ivóvízkontingenssel nem rendelkező ipari üzemek esetében is indokolt mérlegelni a település ivóvízművéről való vízhasználatnak más vízhasználattal való kiváltását. Ez eredményes és egyben gazdaságos útja a település egyéb (lakossági) ivóvízszükségletes gyors kielégítésének. Ha az ipari célú ivóvízhasználat belső technológiai módosítással vagy más módon kiváltható, annak költségeit — feltéve, hogy azok az új létesítés költségein belül vannak — az ipari üzem. részére indokolt megtéríteni. Ezek az ösztönzők — megfelelő alkalmazás esetén — egyes időtávokban vízfogyasztás-csökkentéshez, az üzemeltető vállalatoknál ugyanakkor bevételkieséshez is vezethetnek. Az üzemeltető vállalatok gazdasági szabályozóit és gazdasági terheit ezért úgy kell