Hidrológiai Közlöny 1982 (62. évfolyam)

4. szám - Prins, J. E.: A hidraulika a történelem sodrában

Prins J. E.: A hidraulika a történelem sodrában Hidrológiai Közlöny 1982. 4. sz. 177 új lehetőségeket teremtett a gondolatok kicserélésének megkönnyítésére. Ha a technikai haladást a nemzeközi kapcsolatok összefüggésében vizsgáljuk, elsősorban az európai fővárosokban megrendezett világkiállításokat kell megemlítenünk. Az elsőt 1851-ben rendezték a londoni Kristálypalotában. A hasonló kiállítások száma a századfordulóra elérte a kerek százat és jelzi ezek népszerűségét. Kevésbé látványosak, de ugyanilyen fontosak azok a kongresszusok, ahol a különböző országok képviselői vagy a tudósok magánemberként találkoztak és megvitatták a valamennyiüket érdeklő problémákat. Növekvő fontosságuk következtében a műszaki kérdések is nemzetközi jelentőséget öltöttek. így például a belvízi hajózás kérdéseit a vasutak kiépítése vetette fel. A vasúti áruszállítások volumene rövid idő alatt meghaladta a víziszállításokét. Ez a helyzet Franciaországban 1857ben, Németországban 1870-ben következett be. Bár az Amszterdam és Rotterdam, valamint Köln közötti vasúti összeköttetés már 1856-ban létrejött, a rajnai hajózás fejlődését a Ruhrvidék ipara számára szállított érc és szén biztosította. A hajózó csatornák karbantartása veszélybe került, ami Charles Louis de Saucles de Freycinet (1828—1923) francia miniszterelnököt és a Ponts et Chaussées korábbi mérnökét arra indította, hogy tervet terjesszen elő a víziutak korszrűsítésére. A terv megvalósítását 1879-ben kezdték meg és hatóságilag egységes méreteket állapítottak meg a csatornák és zsilipek számára. Németországban a csatornaépítés előmozdítására társaságokat alapítottak és ezek készítették el a szükséges tanulmányokat. A Német Folyó- és Csatornaegyesület által szervezett tanulmányúton német, belga és holland mérnökök örömmel fogadták egy nemzetközi kongresszus gondolatát. A szervezés munkáját belga gyárosok vállalták. Az első belvízi hajózási nemzetközi kongreszszust 1885 májusában rendezték meg Brüsszelben. A harmadik kongresszuson Ludwig Francius (1832—1903) volt a főelőadó, míg modellvizsgálataikról Reynolds és Vernon Harcourt számoltak be. 1892-ben Hollandia számolt be Rotterdami Víziút fejlesztési munkálatairól, ami a tengerjáró hajók által is használható csatornák problémáit vetette fel. Az ezzel és a tengeri kikötők építésével kapcsolatos kérdések megvitatására a tengerhajózással foglalkozó új nemzetközi kongresszust terveztek Párizsban 1889-ben. A két kongresszust 1894-ben egyesítették és 1900-ban az Állandó Nemzetközi Bizottság megnyitotta brüsszeli hivatalát. A kongresszuson rendszeresen hangzottak el a hajóépítéssel kapcsolatos kutatásokkal foglalkozó beszámolók. Azok a javaslatok, amelyek a kikötők, folyók és csatornák tervezésének és a hajók igényeinek összehangolását célzó hidraulikai kutatások megtárgyalására irányultak, ez idő szerint még eredménytelenek maradtak. A hajóépítők, kiötőtervezők és kikötő-hatóságok állandó bizottságának létrehozására az 1923. évi Londoni XIII. kongresszuson elhangzott javaslatot nem fogadták el. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a hidraulikai kutatásokat ösztönző Németország nem volt képviselve. A másik ok bizonyára az volt, hogy fokozott figyelem irányult az energiaproblémákra. Az első világháború után az elektromos energia fogyasztása Európában megnégyszereződött 1920 és 1939 között. A vízienergia hasznosítása visaont a gátak építése következtében megváltoztatta a folyók vízjárását és a hajózás érdekében az erőfeszítések egyesítésére törekedtek. A hidraulikai kutatások területén a nemzetközi kapcsolatok egyik szószólója John Ripley Freeman (1855—1932) volt. A manchesteri műszaki egyetem (MIT) végzett hallgatója mint építőmérnök egy tűzbiztósítási vállalat felügyelője volt. Kísérletileg tanulmányozta a vízsugarak viselkedését és meghatározta tömlők, csövek és szerelvények ellenállását. Ez indította a hidraulikai kutatások ösztönzésére. 1924-ben több európai laboratórium igazgatóját látogatta meg, így Hubert Engelst (1854—1945) Drezdában, Georg Henry de Thierry-t (1862—1930) Charlottenburg-ban, Theodor Rehbock-ot (1864—1950) Karlsruhe-ban, Anton Smrceket (1859— ) Brünnben és Conrad Matscoss-t (1871—1942) Berlinben. A műszaki főiskolákon folyó hidraulikai kutatások alapján Freeman hasonló kutatásokat kezdeményezett az Egyesült Államokban és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szövetségi kormány 1929-ben létrehozta a Víziutak Kísérleti Állomást. Ugyancsak ő volt az, aki rábeszélte De Thierry-t és Matschoss-t aki a Német Mérnökegylet titkára is volt, hogy a kísérleti hidraulika akkori helyzetéről áttekintést állítson össze. Ez 1926-ban jelent meg a VDI folyóiratában. A Freeman megbízásából készült részletes angol nyelvű fordítás „Hidraulikai laboratóriumi gyakorlat" címmel 1929-ben jelent meg. Az Európával folytatott tapasztalatcsere elősegítésére alapítványt tett (Freeman ösztöndíj), hogy ezáltal is lehetővé tegye fiatal amerikai mérnökök számára a németországi laboratóriumok munkájában való részvételt. A XX. század második és harmadik évtizedében a hidraulikai laboratóriumok száma gyors ütemben növekedett és ezek a hidraulika különböző szakterületein működtek. Legtöbbjük a műszaki egyetemekhez kapcsolódott, másokat az állam tartott fenn. Említésre méltóak még a következő laboratóriumok: Bécs (1913), Poona (India 1916), Brünn (1917), Stockholm (1917), Padua, Toulouse, Leningrád, Delft (1927) és Hannover (1930). Vízgépészeti (turbina) laboratóriumok működtek Németországban, Svájcban, Svédországban, Norvégiában és az Egyesült Államokban. A XV. Nemzetközi Hajózási Kongresszuson (1931) kitűnt, hogy a hidraulikai laboratóriumok milyen hatalmas lehetőségeket rejtenek magukban. Fellenius terjesztette be azt a javaslatot, hogy a következő kongresszus a hidraulikai kutatásokkal is foglalkozzon, márcsak azért is, mert az Energiaügyi Világkonferencia előkészületeket tett egy