Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

10. szám - Almássy Endre–Deák Béláné: A közműves vízellátás bázisául szolgáló vízkészletek mennyiségi és minőségi alakulása

Almássy E.—Deák B.-né A közműves vízellátás Hidrológiai Közlöny 1981. 10. sz. 447 továbbadni a határán keresztül távozó vízmeny nyisógnek ugyancsak a felét. Eszerint: Magyarországra belép 114 xlO

9 nr

!/év Amire ebből igényt tarthatunk 57 XlO

9 m

3/év Hazánkban keletkezik 6 xlO

9 m

3/év Az alsó határszelvényhez érkezik 63 xlO

9 m

3/év Tovább kell adnunk ennek felét 31,5 XlO

9 m

3/év Az alsó határszelvényig tehát 31,5x10° m

3/év lefolyó vízmennyiség áll rendelkezésre sokéves átlagban. Ennek a vízmennyiségnek a teljes felhasználása — potenciális vízkészlet — csak a teljes lefolyásszabályozással történhet meg. Ehhez több, mint 100 XlO

9 m

3 tározótér kellene, jelenlegi tározóterünk összesen valamivel több, mint 1 XlO

9 m

3. A vízkészletgazdálkodás az augusztusi 80% tartósságéi vízhozamot tekinti természetes vízkészletnek. Ennek értéke 2386 m

3/s (206 millió rn

3/d). A vízkészletek kedvezőtlen területi eloszlását érzékelteti, hogy a Duna vízkészlete nélkül ugyanez az érték 651 m

3/s (56 millió m

3/d); a Tisza nélkül pedig 508 m

3/s (44 millió m

3/d). Egy másik értéket is használ a vízkészletgazdálkodási gyakorlat: a jelenlegi viszonyok közötti viszonylag kedvezőtlen természetes éves lefolyást az augusztusi 80%-os, illetve a szeptemberi 99%-os vízhozamok egyenletes elosztásából: ez 6050 XlO

9 m

3/év (70 millió m

3/d). Ez nem áll messze attól a vízkészlettől, amit a kedvezőtlen nemzetközi vízkészlet megosztási helyzetre mutattak ki. Akármilyen számértékkel kívánja jellemezni a vízkészletgazdálkodás a felszíni vízkészletet biztos, hogy az mennyiségi szempontból nem befolyásolja mintegy 7 millió m

3/d távlati ivóvízigény kielégíthetőségét. Az utóbbi évtizedek vizsgálati eredményei szerint felszínalatti vizeink többé-kevésbé szoros kapcsolatban vannak a felszíni vizekkel. A kapcsolat szorossága és annak módja némileg eltérő az egyes víztípusok esetében: egyes esetekben természetes körülmények között is fennáll, máskor csak mesterséges beavatkozás hatására jön létre. Nagy vonalakban az is kimondható, hogy — éppen az ország medence jellegéből következően — csak egységes vízkészletről beszélhetünk. A karsztos, vizet tartalmazó képződmény vize a beszivárgó csapadékvízből származik. A karsztvízből annyi hasznosítható, amennyi hosszú idő átlagában kilép abból a forrásokon keresztül. Ez a mennyiség a Dunántúli Középhegységben mintegy 900 ezer m

3/d, az Északmagyarországi Karsztvidékből pedig a Bükk hegységben 288 ezer m

3/d, Aggtelek vidékén 55 ezer m

3/d, összesen 1,3 millió m

3/d sokéves átlagban. Az ingadozás a ±60%-ot is elérheti. A partiszűrésű vízkészlet a kitermelés hatásának tükrében vizsgálható. A víz kitermelésekor mind a folyó, mind a háttér felől áramlik; akkor beszélünk jellegzetesen partiszűrésű vízbeszerzésről, ha annak folyamatosan termelt vize hosszú idő átlagában legalább 80%-ban a vízfolyásból pótlódik. A kevés értékelhető tapasztalat és becslés alapján 5—25 ezer m

3/d-re tehető az a vízmennyiség, amely km-enként tartósan kitermelhető a partiszűrésű képződményekből. A tartósan kitermelhető partiszűrésű vízkészlet a legújabb becslések szerint 5,8 millió m

3/d. Talajvíz az országnak csaknem egész területén előfordul. Az előfordulások többsége azonban olyan, hogy vagy a víztartó képződmény kis vízvezetőképessége, vagy a tárolt víz minőségromlása miatt nem vehető igénybe a közműves vízellátásban. Kivételt képeznek a már említett hordalékkúpok, kavics előfordulások — pl. Nyékládháza, Füzesabony, Leninváros, Berettyóújfalu — melyek vizét a műszaki közgondolkodás csak erőltetve tekinti talajvíznek annak ellenére, hogy vízháztartásuk mindenben megegyezik a talajvizével. Az ilyen képződményekből mintegy 1,0 millió m

3/d vízmennyiséget lehet kitermelni. Alföldi mélyfekvésű rétegvizeink a kutatások mai eredményeinek birtokában úgy ítélhetők, hogy nagyobbrészt a beszivárgásból származnak. Valamely meghatározott helyen tartósan kitermelhető vízkészlet nem egyszerűen vízhozam vagy vízmennyiség, hanem egy olyan vízhozam, amelyhez bizonyos kitermelési feltételek tartoznak. A szakemberek kialakították a regionális depresszió fogalmát, amely azt jellemzi, hogy a természetes nyugalmi vízszinthez képest hány méterrel süllyedt a vízszint, amely a vízbeszerző létesítmény számára már új nyugalmi vízszintet jelent. A vízbeszerző létesítmények ehhez képest hozzák létre a maguk lokális depresszióját. Lényegében a regionális depresszió a készletviszonyokat, a lokális depresszió a helyi szivárgáshidraulikai viszonyokat jellemzi. A rétegvízkészlet értékéhez tehát mindig mellé kell rendelni, hogy az milyen depresszió mellett termelhető ki. Az eddig előidézett regionális depresszió átlagban mintegy 3 m; ehhez mintegy 3,2 millió m

3/d rétegvíz termelés tartozik, miközben a legnagyobb helyi depressziók 30—40 m körül vannak. Megkétszerezve a depressziókat — a műszaki feltételek még követhetők — a rétegvíztermelés mintegy 6,4 millió m

3/d-re növekszik. (A depressziót tovább növelve — mértéke akkora lehet, hogy eléri a vízadó képződményt —, a potenciális készlethez jutunk, amelynek kitermelése valószínűtlen). Csak itt és most ezt fogadjuk el rétegvízkészletnek, tudva, hogy ez szükség esetén növelhető. Összességében tehát a tartósan hasznosítható felszínalatti vízkészlet a következőképpen vehető figyelembe: Karsztvíz ' 1,3 millió m

3/d Partiszűrésű víz 5,8 millió m

3/d Kavicsmezők, hordalékkúpok felszínközeli vizei 1,0 millió m

3/d Rétegvíz 6,4 millió m

3/d Összesen 14,5 millió m

3/d Ezek az értékek — többek között — az Országos Vízgazdálkodási Keretterv korszerűsítésére irányuló részmunkák eredményeiből származnak. A teljes hasznosítható felszínalatti vízkészlet értéke 1,3 millió m

3/d-vel kevesebb, mint a jelenlegi