Hidrológiai Közlöny 1980 (60. évfolyam)

8. szám - Dr. Gergely István: Vízminőségi és víz-újrahasználati feladatok a vízgazdálkodásban

Hidrológiai Közlöny 1980. 7. sz. 335 Vízminőségi és víz-újrahasználati feladatok a vízgazdálkodásban BEVEZETŐ ELŐADÁS DK. GERGELY ISTVÁN államtitkár, az OVH elnöke A víz újrahasználata a vízellátásban — tágabb értelemben az egész vízgazdálkodásban — óriási horderejű, gazdasági és műszaki értelemben egyaránt igen nagy feladatokat adó témakör. Joggal vetődhet fel az a kérdés, hogy mi indokolja ezeket a magas minősítést adó jelzőket? E kérdés megválaszolásához viszont ki kell lépjünk a szűken vett szakmai kérdések köréből és az egész népgazdaságban kell vizsgálódjunk. Hazánk nemzeti jövedelme az utóbbi két évtizedben csaknem háromszorosára növekedett, az ipari termelés szintúgy háromszorosára. A mezőgazdaság 80%-kal növelte termelését — ma feleannyi emberrel, csökkenő földterületen mint két évtizede. Mintegy négymillió ember költözött új otthonba és sorolhatnánk tovább az adatokat, amelyek egyönteentű jelzik szocialista társadalmunk történelmi jelentőségű fejlődését. Az adatok másik oldalát tekintve azonban azt is jelzik, hogy gazdasági alapjaink extenzív bővítési lehetőségei megszűntek, a továbblépés csak intenzív módon, az élő- és holtmunka hatékonyságának növelésével lehetséges. Hozzájárul ehhez az a közismert tény is, hogy nyersanyagban, természeti kincsekben szegény ország vagyunk, népgazdaságunk nyílt, nemzeti jövedelmünk mintegy fele külpiacokon realizálódik. így a világpiac számunkra kedvezőtlen változásai — ma 20%-kal több árut kell exportáljunk ugyanannyi importért, mint az olajárrobbanás előtt — ismét csak ezt, az intenzív gazdálkodás, a hatékonyság emelésének, az ésszerű takarékosság igényét húzzák alá. Logikusan következik ebből számunkra, hogy a nemzeti jövedelem növekedésének üteménél kisebb mértékben növekedjék a vízigény. Kisebb beruházásokkal óvjuk a termelőmunkát — azonos, sőt, ha lehet fokozódó biztonsággal — a víz károkozása, az árvíz, a belvíz, az aszálykár, a kedvezőtlen vízminőség ellen. Azaz — összességében — a víz szükségszerű jelenléte társadalmi-gazdasági életünk minden szférájában, hatékonyabban szolgálja kitűzött céljaink elérését. A víz-újrahasználat nélkül ez pedig két okból sem megy! Egyrészt azért, mert ma már minden vízhasználat újrahasználat. Ez a látszólag paradox megállapítás könnyen belátható, ha tudjuk, hogy természetes állapotú víz ma már csak kivételes esetekben található. Másrészt, hogy a közvetlen, belső újrahasználat — például a vízkímélő gyártástechnológiák •— szemléletének elterjesztése, módszereinek, technológiáinak minél szélesebi) körű kidolgozása, a vízigény-szabályozásnak, az intenzív típusú vízgazdálkodásnak elemi technikai feltétele. Ezért ítélünk nagy fontosságot e konferencia tárgykörének, és ezért vállaltam örömmel, hogy néhány gondolatban vázoljam Önöknek az Országos Vízügyi Hivatal ezzel kapcsolatos szakmai elképzeléseit. Magyarország vízkészletgazdálkodási mérlege — a vízkészletek és vízigények egyensúlyának helyzete — összességében pozitív. A rendelkezésünkre álló (pontosabban az országunk területén átfolyó) felszíni vízkészletek viszonylag kis hányadát igényeli a népgazdaság. Ezt a kedvező összesítő mérleget azonban súlyos időbeni és területi ellentmondások terhelik. Teljes évi felszíni vízkészletünk 96%-a szomszédos országból érkezik hazánk területére. Nyáron, a kisvizek idején a felszíni vízkészletből csupán 1% a hazai eredetű. A helyben keletkező vizeket tekintve, igen kedvezőtlen helyzetben vagyunk. Ha az évek csapadékosságának függvényében lefolyó 4—10 milliárd m

3-nyi hó, jég, eső minden cseppjét összegyűjtenénk, és az igényekhez igazodva raktároznánk, a mai vízigényeket sem tudnánk fedezni — nem is véve figyelembe a vízfolyások élő jellegének fenntartásához szükséges vízmennyiséget. A vízkészletek területi ellentmondása, hogy három folyónk a Duna, a Dráva és a Tisza medrében összpontosul azok 90%-a. Ezen belül mindössze 20% jut a Tisza völgyére, holott az ország mezőgazdaságilag művelt területének csaknem 50%-a fekszik ebben a térségben és az összes vízszükségletnek is mintegv fele része itt jelentkezik. Vízfolyásaink — a Duna és a Dráva kivételével — heves vízjárásúak. Vízkészleteik zömét tavasszal, árvízként hozzák és ez az értékes víztömeg haszontalanul, sőt esetenként károkat okozva, túlnyomórészt átfolyik az országon. Tetőzi ezt a feszültséget, az idő- és térbeni ellentmondásokat mintegy összekapcsolja, egymásra halmozza vizeink növekvő környezeti terhelése. Hiszen az alacsony vízállású folyókban a feldúsuló szennyezőanyagok korlátozzák az amúgyis kevés víz felhasználhatóságát. A mérleg másik oldalát, a vízigényeket tekintve megállapíthatjuk, hogy az elmúlt 20—30 évben 1 milliárd m

3-ről 5—7 milliárd m

3-re növekedtek. Természetes törekvése népgazdaságunknak, hogy a területileg egyenletes fejlődés érdekében az elmaradottabb országrészekben támogatta — és támogatja — a dinamikusabb gazdasági és szociális fejlődést. Ezek a területek viszont általában vízszegénvek, tehát e helyeken az országos átlagnál is nagyobb ütemben nőttek az igények. Gondoljunk csak a Hajdúság, Szabolcs, vagy a Duna—Tisza közi homokhátság iparára, mezőgazdasági nagyüzemeire, robbanásszerűen fejlődő városaira.