Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

5. szám - Hozzászólások Dr. Öllős Géza: A víz újrahasználata a vízellátás területén című, a Hidrológiai Közlöny 1978. 12. számában megjelent tanulmányához. Dr. Papp F.–dr. Pálinkás L.–Ivancsics J.–Hembach K.–Farkas J.–dr. Bozzay J.-né–dr. Némedi L.–Nagy L. D.–dr. Schiefner K.

230 Hidrológiai Közlöny 1979. 5. sz. Hozzászólások változatossága miatt általános érvényű törvényszerű kapcsolatok megállapítása a gyakorlat számára nehezen megoldható feladat. Az ipart érintő vízgazdálkodás két nagy fejezetre osztható: egyrészt az országos vízgazdálkodást irányító, szabályozó és ellenőrző tevékenység, amelynek az ipari vízhasznosítás részét képezi; másrészt az ipartelepen belüli ún. üzemi vízgazdálkodás. A két vízgazdálkodási tevékenység egymástól elkülönítetten jelentkezik ugyan, mégis szoros összefüggésben van egymással. Az ipartelepek vízigényei összetetten jelentkeznek, de értékük nagyságrendje az üzemi vízgazdálkodás részleteredményeitől függ. Így befolyásolja az ipartelepek belső vízgazdálkodási rendjének felépítése döntően az országos vízgazdálkodás egészét. Ennek természetesen a fordítottja is igaz. Egyes területeken a szűkös vízkészletek nem teszik lehetővé a vízigények maradéktalan kielégítését. Ebben az esetben az ipari üzemeknek kell alkalmazkodniok a vízkészlet adottságaihoz, és olyan belső üzemi vízgazdálkodási rendszert kell kialakítaniuk, hogy a rendelkezésre álló vízmennvi- , ség a termelés folytatásához elegendő legyen. Az üzemi vízgazdálkodás, az ipari üzemek működési területén belül végzett vízgazdálkodási tevékenység — amely magában foglalja a víz beszerzésével, szállításával, kezelésével, használatával és újrafelhasználatával, továbbá a használt vizek tisztításával, elvezetésével kapcsolatos tennivalókat — így válik az országos vízgazdálkodás egyik meghatározó elemévé. Az ipar a népgazdaság legnagyobb vízhasználó ága. Az ország 1975. évi mintegy 4 milliárd m

3 frissvízhasználatának 60%-át az ipar hasznosította. Az ipari vízhasználat mennyiségének alakulásában szerepe van: — az ipari termelés várható növekedésének, — az ipari termelési szerkezet változásának, — az üzemi vízgazdálkodás racionalizálásának. Az ipar 60%-os frissvízhasználásának aránya jól érzékelteti, hogy az iparnak elsődleges szerepe van a fogyasztás-szabályozásban, a vízzel való takarékos vízgazdálkodásban, de ugyanakkor a vízszennyezés elleni védelem elsődleges területe is. Természetes, hogy valamennyi fogyasztói tartományban, a mezőgazdaságban, a lakossági és intézményi ellátásban is keresnünk kell a takarékos vízhasználatok módozatait, de kézenfekvő, hogy az ipar vízhasználati sajátosságában és mértékében rejlik a vízkincsünk mennyiségi és minőségi védelmének alapvető lehetősége. Korábban az ipari vízhasználatok növekedési üteme közel arányos volt az ipari termelés növekedésével. A vízfogyasztás-szabályozás az iparban nem most kezdődő tevékenység, hiszen az ipar termelése az elmúlt 25 év alatt 6,5-szeresére nőtt, az ipari frissvízhasználat ugyanezen idő alatt csak 4-szeresére. Míg 1960-ig azonos ipari termelésnövekedéshez arányos évi frissvízigénv-növekedés tartozott, az utóbbi másfél évtizedben a frissvízhasználat növekménye már kedvezően alakult, jelentősen a termelés-növekedése alatt maradt. A jövőben ez a tendencia — terveink szerint — jobban érvényesül, fokozatosan növekedik az üzemen belüli többszörös vízhasználat (vízforgatás, sorozatos vízhasználat), a más üzemek által már használt vizek újrahasznosítása, továbbá a szennyvíztisztító telepekről kikerülő tisztított szennyvizek felhasználása (pl. hőerőművekben salak és pernye eltávolítása). A racionális üzemi vízgazdálkodás kialakítása egyben a vízkészletgazdálkodás feltételrendszerének jelentős tényezője is. Elsősorban a vízigények, valamint a rendelkezésre álló vízkészletek közötti legkedvezőbb kapcsolatot kell megkeresni. Népgazdasági szinten ezt a kapcsolatot egyrészt az igények legteljesebb kielégítésére irányuló törekvés, másrészt az igények szükséges mértékű korlátozása jellemzi. A frissvízhasználatok okszerű csökkentésére irányuló víztakarékossági, illetve a racionális hasznosítási törekvések kedvezően hatnak a vízkészletek menynyiségi és minőségi gazdálkodására. Ezek az alapelvek indokul szolgálnak a vízzel való takarékos gazdálkodás újabb műszaki-gazdasági feltételeinek megteremtéséhez. Míg a lakossági, intézményi vízellátás főbb mutatói jó közelítéssel meghatározhatók, addig az iparban több a bizonytalansági tényező. A lakossági igénynél a frissvízigény a meghatározó. Az ipari teljes vízigény és frissvízigény közeledése vagy távolodása mértékét fogyasztás-szabályozással kell meghatároznunk, a fogyasztási folyamatok hatékony szabályozásával kell a vízkészletek és vízigények tartós egyensúlyát megteremteni. A térségi vízgazdálkodás a maga eszközeivel és tekintélyes ráfordításokkal beavatkozhat ugyan a vizek természetes lefolyásába, megnövelve ezzel adott határokig a vízkészletek mennyiségét, ez azonban nem zárja ki — sőt szükségessé teszi — a víz társadalmi körforgásában a racionális, meszszemenően takarékos vízhasznosítást. Szinte valamennyi érintett politikai, társadalmi, műszaki-gazdasági fórum foglalkozott és döntött az ipari gazdálkodás további fejlesztésének irányával, és tevékenységétől elvárható eredménnyel. A természeti kincsekkel — így a vízzel — való okszerű gazdálkodás követelményének kielégítése e tevékenység alapvető függvénye. Az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottság megállapításai, az Országgyűlés vízgazdálkodási beszámolója, a vízgazdálkodás hosszútávú fejlesztési koncepciója, az Országos Vízgazdálkodási Bizottság irányelve, legutóbb a Minisztertanács határozata és sok társadalmi ajánlás az ipari vízgazdálkodás elé azt a célkitűzést állította, hogy az igények és készletek tartós egyensúlyának megteremtése érdekében a jelenlegi évi 6—7%-os ipari vízigénynövekedést a következő évtizedekben 3%-ra csökkentse. E feladat megoldása érdekében szabályozni kell az ipari vízgazdálkodás területi és üzemen belüli folyamatát. Az ipari tárcákkal egyetértésben kell ezen sürgető kérdést rendezni, intenzív ipari víz-