Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)

2. szám - Dr. Csanády Mihály–dr. Deák Zsuzsa: A vízfertőtlenítés néhány elméleti és gyakorlati kérdése

78 Hidrológiai Közlöny 1978. 2. sz. Dr. Csanády M.—dr. Deák Zs.: A vízfertőtlenítés Gyakorlati kérdések Időszakos és állandó klórozás A klórral végzett fertőtlenítés célját illetően a víztechnológiában meg lehet különböztetni az olyan időszakos fertőtlenítést, melynek célja a vezetékek, tárolók üzembehelyezésekor vagy javításuk után az új, ill. újonnan beépített szerkezeti elemek fertőtlenítése, amely tehát egyszeri, de erős hatást tesz szükségessé. Ilyen esetben általában nagy dózisra van szükség, mivel különböző formában és különböző anyagokra tapadva fordulhatnak elő mikroorganizmusok olyan helyeken is, melyek a klór számára elég nehezen hozzáférhetők. így az új vezetékek fertőtlenítésekor, pl. a kötések, a kötőanyagok fertőtlenítésének tulajdonítanak nagy jelentőséget, ugyanis a hálózat szennyeződések elég tekintélyes hányada származik az e téren elkövetett hibákból [15]. Ilyen alkalommal az egyébként szokásos klórdózis 10, 20 vagy 50-szeresét is alkalmazzák, általában 20—50 mg/l mennyiséget és 24 órás behatási időt. Az alkalmazás másik módja a víz állandó fertőtlenítése. Ivóvíz-kezelés esetében ennek általában az a célja, hogy a vízben levő fertőző mikroorganizmusokat elpusztítsuk, mielőtt azok a hálózatba kerülnének. Ilyen célra a víz klórigényén felül meglehetősen kis klórfölösleg elég; Európában általában 0,2—0,3 mg/l klórfölösleget tartunk szükségesnek. E klórozásnak egyébként biztonsági szerepe is van; a hálózatban kellő klórszintet tartva, a hálózatban magában bekövetkező esetleges szennyezést is bizonyos valószínűséggel kivédheti. Ez utóbbit hangsúlyozni kell, ugyanis egy gyenge szennyezés: pl. talajvíz-beszivárgás esetén hatásos lehet a tartott klórszint; erős, masszív szennyezés, pl. szennyvízbetörés esetén azonban ez a klórszint hatástalan. A klórszint tartása nem mentesít a szükséges műszaki védelem alól. Behatási idő A hatásos fertőtlenítéshez .kellő klóradag biztosítása mellett bekeverés és behatási tér szükséges. A klór csak akkor tudja a hatását kifejteni, ha eljut az elpusztítandó szervezethez, és kellő idő áll rendelkezésre, hogy a sejtekbe behatolva, ott fertőtlenítő hatását kifejtse. A bekeverésnek ott van különösen nagy jelentősége, ahol a víz nem eléggé homogén, ami elsősorban szennyvizek esetében fordul elő. A keverés ezen valamit segít, de hangsúlyozni kell azt is, hogy darabos szennyezést tartalmazó szennyvizet klórral nem lehet hatásosan fertőtleníteni, vagyis a klórozás előtt a szennyvizet legalább mechanikailag feltétlenül tisztítani kell. A nyers- szenyvíz klórozása igen nagy klórfölösleg esetén is kétes értékű. A szükséges behatási időre vonatkozó adatok eléggé eltérőek. A klórral szemben rezisztensebb szervezeteket kivéve, elvileg néhány perc lenne szükséges az érdemi hatáshoz. Figyelembe véve a technikai legetőségeket, a bekeverés problémáit (pl. áramlási holt terek), kb. 15 perc az a minimális időtartam, amelyre szükség van. A biztonságot is szem előtt tartva általában félórás behatási időt szoktunk minimumnak tekinteni, de a legtöbb esetben ennek többszöröse kívánatos. A szükséges klórfölöslegről fentebb már tettünk említést, amely értékek mindig az előírt behatási idő után értendők. Szennyvizek esetében a szennyvíz klórigénye sokkal nagyobb lévén, a 0,1—0,2 mg/l-es fölösleget nem lehet beállítani megbízhatóan, ezért többnyire nagyobb fölösleget írnak elő, a legenyhébb előírás is legalább 0,5 mg/l-t. Ha az elpusztítandó mikroorganizmus a klórral szemben az átlagosnál rezisztensebb, akkor a klórozás hatása kérdéses lehet. A behatási idő és a klórmennyiség növelése bizonyos esetekben ezen segíthet (pl. a tbc. baktérium esetében), előfordulnak azonban a vizekben olyan kórokozók is (pl. spórás baktériumok, bélféreg-peték), amelyeket klórozással gyakorlatilag nem lehet elpusztítani. Ilyen esetben egyéb művelettel kell gondoskodni az illető mikroorganizmusok eltávolításáról (pl. a bélféregpeték esetében az ülepítés, ill. a flokkuláció és szűrés lehet hatásos). Bekeverés, behatási tér A klórozás hatásossága szempontjából igen lényeges a klór bekeverésének módja, valamint a behatási időt biztosító tér kiképzése. A bekeverést illetően általában az a kívánatos, hogy az minél intenzívebb legyen, vagyis a beadagolt klór vagy klór-vegyület gyorsan és alaposan elkeveredjen az illető vízzel vagy szennyvízzel. Az ivóvíz klórozása esetében általában különleges bekeverő-szakasz nélkül dolgoznak. Vagy a vízvezeték, tehát a nyomócső adott szakaszára nyomják be a hipokloritot vagy klóros vizet, vagy valamely technológiai lépcső medencéjébe adagolják a megfelelő klóros oldatot. Amennyiben az adagolás pontja után hamarosan következik egy lamináris, tehát lassú áramlású szakasz, akkor külön bekeverésről is célszerű gondoskodni, pl. olyan módon, hogy a vezetékszakaszban áramlást zavaró elemeket helyeznek el, amelyek turbulenciát biztosítva a keverést elvégzik. Ivóvizek esetében a behatási tér többnyire a tisztavíz-medence, amelynek méretét és hidraulikai kiképzését általában nem a klórozási igény szabja meg, hanem egyéb technológiai célok, pl. a szivatytyúk megfelelő lépcsőzetes működtetése, vagy a napi ingadozás és a víztermelés közti kiegyenlítés. Szennyvizek esetében hazánkban az ún. labirintjáratos medence szokásos, amely felülnézetben labirint-járatos, tehát vízszintes síkban áramlik a víz, és többszöri irányváltoztatásra kényszerül. Ez az irányváltás okoz turbulenciát és így keveredést. E medencetípus hátránya, hogy ülepítőként működve jelentős mennyiségű iszap lerakódására nyújt lehetőséget, ami időnként felszakadva hirtelen klórigényként jelentkezik és a klórozás hatásosságát rontja, másrészt ilyenkor a víz oxigénigénye is megnő, vagyis a hatásfok romlik. Újabban próbálkoznak ennek kiküszöbölésére a medence fenekének leszűkítésével, ami által mintegy víznyomással kiöblíthető e medence alja. Hogy a gyakorlatban ez beválik-e vagy sem, arra még nincsenek tapasztalatok.