Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)

10. szám - Nagy L. Dénes: A szennyvíziszap hasznosításának és elhelyezésének lehetőségei

Nagy L. D.: A szennyvíziszap hasznosítása Hidrológiai Közlöny 1978. 10. sz. 439 célszerűen és korszerűen csak szivattyúzott megoldással lehet biztosítani (3. kép). Ilyen megoldásra hazánkban is készültek próbálgatások, de végül is a kiszivattyúzott zagy kezelésében, ill. iszapmentesítésében nem sikerült előbbre jutnunk. A homokkiemelő berendezésekkel együtt tehát meg kell tervezni azokat az egyszerű, tulajdonképpen tangenciális átfolyású tölcséres homokülepítőket, amelyekben a homok kimosása és a kimosott iszapos zagy dekantálása, majd a mosott homok szükség szerinti eltávolítása korszerűen megoldható (4. kép). Ilyen nagyságrendű berendezések mintegy 60—80 ezer lakost kiszolgáló berendezésig képzelhetők el, az ennél nagyobbaknál már különleges homokmosó berendezések alkalmazása szükséges. Ezek elvileg alternatív mozgású kotróval rendelkező mosóvályúk vagy sekély sugárirányú átfolyású ülepítők lehetnek ugyancsak iszapkimosó kotróval, esetleg ellenáramú forgódobok. Ez utóbbiak csak a nagyvárosi berendezéseinknél képzelhetők el, így elsősorban Budapesten. A zsír- és olajfogás kommunális szennyvíztisztító telepeinken belül külön műtárgyban nem szokásos annál is inkább, mert a közcsatornákra vonatkozó előírásaink a zsír- és olajtartalomra vonatkozóan igen szigorúak, s így a kommunális szennyvíztisztító telepeken belül elvileg zsír- és olajfogásra nincs elkülönítetten szükség. A vonatkozó rendelkezés azonban önmagában nem elég s így a kommunális telepekre jelentős mennyiségű zsír, illetve olaj érkezik. A jövőben tehát külön zsír- és olajfogók megépítésének szükségességét körültekintő vizsgálattal kell megállapítani. Népgazdasági érdekből mindenképpen szükséges a zsiradékok és olajok keletkezési helyükön való visszatartásának a lehető legjobb végrehajtása, mert ott még ez értékes anyagok szennyezetlenül vagy legalábbis kevésbé szennyezetten tarthatók vissza, s így eredeti céljuknak és értéküknek közel azonosan hasznosíthatók. A zsír- és olaj visszatartás témakörében tehát a helyi berendezések kedvezőbb kialakítását és maradék nélküli kezelésüket kell szorgalmaznunk. A jelentősebb mennyiségeknél — természetesen gazdasági számítások alapján — a flotálásos visszatartást, ill. nagyobb százalékban való elválasztást célszerű bevezetni, a teljes igényű hasznosítás mellett. A kisebb zsír-, ill. olajszennyezések visszatartásánál alkalmazott típusterv szerinti berendezéseket is korszerűsíteni kell, mert az üzemeltetők szerint azok ma már az igényeket nem elégítik ki. Az ún. öntisztító (üledék szempontjából öntisztító) olajés zsírfogók nem váltak be, mert az adott kis vízmennyiségek és ebből adódó kis sebességek mellett az üledék továbbhordása igen alacsony szintű, vagyis gyakorlatilag nulla értékű, s így menthetetlenül bekövetkezik az ülepítő-zsírfogó eldugulása, de már a teljes eldugulás előtt is az üledék rothadásnak indulása, ezáltal a felszínre emelkedése, vagyis zsiradék-, ill. olajszennyezése. Rendet kell teremteni a zsír- és olajfogókból kikerült értékes anyag időbeni felhasználásában, mert ez jelenleg az egyik legelhanyagoltabb üzemeltetési feladatok közé tartozik. Főleg a zsír- és olajfogó kisberendezések üzemeltetése katasztrofális, mert ez anyagok intézményes gyűjtése, és ezen keresztül hasznosításuk vagy megsemmisítésük megoldatlan, ami mielőbbi hathatós intézkedésre vár. Ilyenek elsősorban az éttermi, konyhai, kórházi, tejbegyűjtők stb. zsírfogói. Az ezekből kikerült anyag valóban csak megsemmisítésre alkalmas, ill. hasznosításra csak akkor, ha az illető intézmények kezelésében olyan szilárd tüzelőanyagú berendezések állnak rendelkezésre, amelyekhez e „ballaszt" anyag hozzákeverhető és ezáltal hasznosítható. Részletes gazdasági számítások alapján dönthető csak el az, hogy a kisebb berendezésekből származó és eredeti céljuknak nem hasznosítható zsírok és olajok milyen központi berendezéssel (pl. kazánokban elégetéssel vagy a szennyvíziszappal együtt kirothasztással) semmisíthetők meg. A tanulmány legfontosabb részét tulajdonképpen a címadó szennyvíziszap kezelése képezi, amely —- a bevezetőben mondott számok alapján is — a legnagyobb volumenű anyagot képviseli a szennyvíztisztító telepeken visszatartott anyagok közül. Az iszapkezelés tulajdonképpen a visszatartóberendezésekben kezdődik, mert hiszen azok esetleges hibája a teljes iszap gazdaságos kezelésére, ill. kezelhetőségére visszahat. Az új biológiai eljárásoknál az elsődleges iszapvisszatartó, vagyis előülepítő berendezések hatásfokával szemben különösebb igényt nem támasztunk. Véleményem szerint ez általánossá vált felfogás csak akkor helyes, ha a telepen aerob iszapkezelést, fermentálást valósítanak meg. Egyébként a jó hatásfokú előülepítéssel a biológiai tisztítóegység tehermentesül, ami a modernebb eleveniszapos eljárásoknál sem lehet közömbös az energiafelhasználás szempontjából. Az előülepítők feladatát tehát mindig gondosan kell mérlegelni és komplex gazdasági vizsgálat alapján szabad csak a választott ülepítőtípusról és annak kívánt hatásfokáról dönteni. E komplex vizsgálat ma már mindinkább a tisztítóberendezések helyigényére is ki kell, hogy terjedjen, mert a feleslegesen lazán kialakított vagy az alkalmazott műtárgytípusok miatt tömör telepítéssel meg sem oldható műtárgyak jelentős termelési területtöbbletet vonhatnak el a mezőgazdaságtól vagy a város ipari területétől. Közismert tény, hogy tisztítási hatásfok szempontjából a hosszanti átfolyású ülepítők a kedvezőbbek. Ugyancsak ez ülepítőtípus szolgálja leginkább a tömör beépítést, vagyis a gazdaságos területfelhasználást. Ugyanakkor a hosszanti átfolyású ülepítők hasznos térfogatra vetített gazdasági számuk és főleg anyagigényük kedvezőtlenebb a kör alaprajzú, sugár irányú átfolyású (közismert nevén Dorr-típusú) medencéknél. Gépészeti szempontból is a Dorr-medencék a legegyszerűbbek, ill. hazánkban a vízgépészet e típusúakat tudta eddig a leginkább üzembiztos kotróval ellátni. Az utóbbinak köszönhető elsősorban, hogy hazánkban a nagy tisztítótelepeink többségénél Dorr-medencék készülnek. E medencetípusokból kinyert iszap a leglazább, mert aránylag sekély iszapzsomppal és vízoszloppal rendelkeznek, s így az iszap gravitációs betömörödése kismértékű. A Dorr-medencék tehát a gazdaságos