Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)

5. szám - Dr. Csanády M.: A kémiai ivóvíz-minősítés és az új hazai szabvány

HIDROLOGIAI KÖZLÖNY 58. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 193—240. oldal Budapest, 1978. május A kémiai ivóvíz-minősítés és az új hazai szabvány DR. CSANÁD Y MIHÁLY* Az ivóvízzel szemben támasztott egészségügyi követelményeket abban lehet összefoglalni, hogy ne tartalmazzon a víz olyan anyagokat vagy mikroorganizmusokat, amelyek az ember egészségét bármilyen módon károsíthatják; tartalmazza viszont azokat az anyagokat, amelyekre a szervezetnek szüksége van, és amelyek felvételében a víz szerepe lényeges. Az utóbbi szempontra, a víznek egyes makro- és mikroelemek felvételében betöltött szerepére még viszonylag kevés az adatunk, mindenesetre a legtöbb komponens esetében kevés ahhoz, hogy tételes követelményt állítsunk fel. A tanulmányban a kémiai szempontból történő ivóvízminősítéssel, ezen belül is elsősorban a káros kémiai anyagokkal foglalkozunk részletesen. A hagyományos szemlélet A szennyezett ivóvíz betegség-terjesztő szerepének felismerése és bizonyítása után (a múlt század utolsó negyedétől kezdődően) a víz vizsgálatának célja elsősorban az volt, hogy a víz tiszta vagy szennyezett voltára felvilágosítást nyújtson. így a víz kémiai vizsgálata is elsősorban azoknak a komponenseknek a kimutatására vagy meghatározására terjedt ki, amelyekből a víznek szerves hulladékkal (ürülék, trágya stb.) való szennyezettségére, és ezzel kórokozó mikroorganizmusok jelenlétének valószínű voltára lehetett következtetni. Az 1955-ben jóváhagyott hazai szabvány [1] is elsősorban a szennyezésjelző komponensekre (oxigénfogyasztás, klorid, nitrát, nitrit, ammónium és proteid-ammónia) ad határértéket, emellett csak 4 egyéb komponensre (szulfát, vas, mangán, keménység) szerepel előírás. Az 1967-es átdolgozás során [1] a szabványt kiegészítették néhány lényeges komponensre (pH, összes szilárd alkatrész, lúgosság) és mikroszenynyezőre (fenolok, réz, ólom) vonatkozó határértékkel, szigorították a nitrátra vonatkozó előírást; a szabvány felépítése és rendszere azonban nem változott. A szabvány mindegyik komponensnél külön határértéket adott egyes kutakra és vízvezetékekre. A ,,szennyezésjelző"-k határértékei talajvízre (az első vízadó réteg vizére) voltak érvényesek, a „mélyfúrású kutak"-ra (védett rétegvizek) vonatkozó enyhítés csak megjegyzésként szerepelt. A felszíni vízből nyert ivóvízre csak az oxigénfogyasztásra adott önálló határértéket. * Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. A szennyezésjelzők esetében az együttes előfordulást szigorúbban bírálta el a szabvány. Ez lényegében helyes törekvés. Az alkalmazás szempontjából azonban a 3 hasábos határérték-táblázat nehézkes volt. Gyakorlati szempont indokolta azt, hogy a határértékek a vízvezetéki víz esetében szigorúbbak legyenek, mint az egyedi kutakra vonatkozó határértékek. A vízvezeték ugyanis több embert érint, nagyobb biztonságra van szükség, másrészt vízmű létesítésekor inkább van lehetőség jobb vízadót keresni vagy megfelelő vízkezelést megvalósítani. Az egyedi kutak esetében — a reális hazai helyzetet figyelembe véve — indokolt lehet engedményt adni, különben a mérsékelten szennyezett és az erősebben szennyezett vizek egyaránt az el nem fogadható kategóriába kerülnének. Célszerű azonban a követelményeket egymáshoz közelíteni, és az eltéréseket a feltétlenül szükséges esetekre korlátozni. Az egészségre közvetlenül ható (pl. mérgező) anyagok esetében természetesen egységes előírásra van szükség. A kemizáció hatása Az ivóvízminősítés hagyományos rendszere természetes körülmények között megfelelő volt. A szennyezésjelzők szerepe ma is lényeges, hiszen a vízvezetéki rendszer kiépítése az érintett populáció megnövekedése révén az esetleges vízjárvány terjedését fokozza, másrészt a szennyezésjelzők között szerepel a nitrát is, amely ma országosan a legtöbb problémát okozza. Az ipar és mezőgazdaság kemizációja következtében napjainkban igen sok olyan vegyi anyag jut a környezetbe, amelyeknek a természetes vizekben való előfordulásával a múltban nem kellett számolnunk. Egyes becslések szerint kb. 500 000 különböző vegyület kerül be jelenleg a felszíni vizekbe [2]. A már ismert több millió szintetikus vegyülethez jön évente kb. 200 000 új vegyület, amelyek közül óvatos becslések szerint is legalább 300 veszélyes a környezetre [2]. Az új szerves vegyületek mellett a szervetlen vegyi anyagok (pl. nehézfémek, ritka földfémek) felhasználása is fokozódik. A Jiagyományos, a szennyezés jelzők és néhány makrokomponens meghatározására irányuló vizsgálat a víz természetidegen (vegyszeres) szennyeződésére vagy szennyezettségére nézve általában semmiféle felvilágosítást nem nyújt.