Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)

5. szám - Dr. Csanády M.: A kémiai ivóvíz-minősítés és az új hazai szabvány

194 Hidrológiai Közlöny 1978. 5. sz. Dr. Csanády M.: A kémiai ivóvízminősítés Tíz évvel ezelőtt, amikor az első jelentősebb mértékű hazai vegyszeres talajvíz-szennyezésekről beszámoltunk [3], már felhívtuk a figyelmet arra, hogy a hagyományos vizsgálat félrevezető lehet. A laboratórium kiadhatja az „ivóvízül elfogadható" minősítést, és a víz akár halálos mérgezést okozhat (pl. cián, arzén vagy foszfátészter peszticid szennyezettsége miatt). Az utóbbi években ismételten fordult elő vegyszeres talajvíz-szennyezés. Ez indokolja, hogy részletesen foglalkozzunk a kérdéssel. Egyértelműen le kell rögzíteni, hogy minden esetre érvényes vizsgálati program és általános érvényű minősítési előírás egyáltalán nem adható meg. Egy kiragadott (pl. palackban levő) vízmintánál teljes biztonsággal nem lehet megmondani, hogy semmiféle ártalmas anyagot nem tartalmaz, vagyis ivóvízül biztosan elfogadható. A kémiai vizsgálat sohasem lehet „teljes". Kiterjedhet 12 helyett 25, vagy 25 helyett 50 komponensre, de teljesség nincs, és semmilyen kqmiai vizsgálat alapján nem szabad egyértelműen kijelenteni azt, hogy a víz egészségre ártalmas anyagot biztosan nem tartalmaz, hiszén mindig csak a vizsgált komponensekről nyilatkozhatunk. Minél több vizsgálatot végzünk, annál inkább szűkíthetjük egy ismeretlen káros anyag jelenlétének valószínűségét, 100% biztonság azonban nem érhető el. Ha ismeretlen, vagy a rendelkezésre álló felszereléssel kellő érzékenységgel nem mérhető mérgező anyag jelenlétére van gyanú, toxikológiai vizsgálat segíthet a gyanút eloszlatni vagy megerősíteni. Ha az adott vízzel különböző vízi szervezetekkel (pl. Daphnia, guppi, esetleg ezenkívül baktérium és alga-fajok stb.) toxikológiai vizsgálatot végzünk, és ezek mindegyike kedvező (negatív) eredményt ad, nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a víz az emberi szervezetre sem ártalmas. E szervezetek a vizes közegben élnek, így a legtöbb mérgező anyagra érzékenyebben reagálnak, mint az emlősök, illetve az ember. Lényeges viszont, hogy ma az egészségre káros vagy mérgező anyag fogalmát is tágabb értelemben használjuk, mint régebben. Az ivóvíz esetében, amellyel a lakosság minden tagja minden nap szükségszerűen érintkezésbe kerül, a heveny mérgező hatáson kívül az ún. long term hatású, azaz lassan ható vagy halmozódó anyagok jelenlétének a lehetőségét is figyelembe kell venni. Egyes vegyi anyagok ugyanis bizonyítottan karcinogén (daganatkeltő), mások mutagén (mutációt okozó) vagy teratogén (magzatkárosító) hatásúak. Az említett egyszerű toxikológiai vizsgálatok ilyen szempontból nem nyújtanak tájokoztatást. A kemizáció nemcsak hazánkban okoz nehézségeket, hanem az iparilag fejlett országokban is jelentkeztek már ugyanezek a problémák. Mind az egye3 nemzeti szabványokat, mind a nemzetközi szervezetek — elsősorban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) — előírásait időnként felülvizsgálják, és lényegesen kiegészítik, a szükséges módosításokat elvégzik [2, 4—10]. Az újabb szabványok ezért általában bővebbek a régieknél, és a különösen veszélyesnek ítélt komponensek esetében lényeges szigorítás is előfordul. Maguk a szabványok nem indokolják a határértékeket. Erre egyes munkabizottsági jelentésekben vagy tudományos közleményekben találhatunk adatokat [11—17], Általában megállapítható, hogy a hagyományos, a szennyezésjelzők értékelésén alapuló előírások helyett az egészségre közvetlenül ható mérgező anyagok korlátozására tevődött át a hangsúly. A hagyományos komponensek mellett jelentős számban szerepelnek a természetidegen mikroszennyezők (pl. nehézfémek, detergensek, ásványolaj, fenolok) is. A szennyezésjelzők értékelése a helyi adottságoktól, a víz származási helyétől erősen függ, ezért egyes országok (USA, SZU) és nemzetközi szervezetek (WHO) előírásai ezekkel gyakorlatilag nem foglalkoznak. A helyi adottságok figyelembevételének szükségességét mutatja például az is, hogy a WHO európai szabványa [4] több komponens esetében konkrétabb vagy szigorúbb, mint a nemzetközi szabvány [5]. A határérték-megállapítás módszerei A határértékek megállapítása igen nehéz és felelősségteljes munka. Sem az indokolatlan szigorúság, sem a lakosság reális valószínűségű veszélyeztetettsége nem engedhető meg. A határértékeknek toxikológiailag megalapozottaknak kell lenniük, de célszerű figyelembe venni az adottságokat, a betarthatóságot is. A kérdés részletes tárgyalására itt nincs mód, legyen szabad ezért csak néhány szempontot és példát ismertetni részletesebben. A határértékek megállapításának hagyományos vagy tapasztalati módszere az, amely szerint megállapítják az adott komponens szokásos koncentrációját a „tiszta", vegyszeres behatástól mentes környezetből származó vizekben, és e koncentráció-tartományt mérsékelten meghaladó értéket tekintenek elfogadható felső határnak, azaz határértéknek. Ez az eljárás nem tekinthető szakszerűnek, mégis szükséges alkalmazni még ma is olyan esetekben, amikor vagy nem áll rendelkezésre semmi egyéb adat (ez az eset már egyre ritkább), vagy az a vélemény, hogy az anyag mindenképpen káros, és olyan alacsony szinten kell tartani a koncentrációt, amilyenen csak lehet (pl. daganatkeltő anyagok). Az olyan anyagoknál, amelyeknek a szokásos koncentráció-tartományban közvetlenül nem hatnak károsan (pl. vas, mangán), a megengedhető értéket tapasztalati úton állapítják meg. Mivel az adottságok jelentős mértékben különbözhetnek, e komponensek megengedett értéke is eléggé eltérő. Amely komponensre toxikológiai adat áll rendelkezésre (és bizonyos mélységű toxikológiai vizsgálat ma már minden esetben megkövetelhető), ezt kell alapul venni, megfelelő biztonsági tényező figyelembevételével. Az Egyesült Államok tudományos akadémiája [17] a long term hatással nem rendelkező szerves vegyületek esetében a következő eljárást követi: Állatkísérletek alapján ismert az a maximális dózis, amely még éppen nem okoz megfigyelhető