Hidrológiai Közlöny 1977 (57. évfolyam)

10. szám - Beszámoló a „Hígtrágya kezelés és mezőgazdasági hasznosítás” c. tudományos konferenciáról

462 Hidrológiai Közlöny 1977. 10. sz. Beszámoló Beszámoló a „HÍGTRÁGYA KEZELÉSE ÉS MEZŐGAZDASÁGI HASZNOSÍTÁSA" c. tudományos konferenciáról A Magyar Hidrológiai Társaság — a Magyar Agrártudományi Egyesülettel és az Építőipari Tudományos Egyesülettel közösen — tudományos konferenciát rendezett Budapesten 1976. június 7—11. között a ,, Hígtrágya kezelése és mezőgazdasági hasznosítása" címmel. A konferencia célja nemzetközi tapasztalatcsere és vita elősegítése volt az almozás nélküli nagyüzemi állattartás során keletkező hígtrágya kezelésének, hasznosításának és ártalommentes elhelyezésének lehetőségeiről, feltételeiről és módszereiről. Célja volt továbbá az is, hogy a témában érdekelt szakterületek szakértői mégismerjék egymás igényeit, egyeztessék véleményüket és közös javaslatokat dolgozzanak ki a jövőben széleskörűen alkalmazható megoldásokkal kapcsolatban. A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében tartották. A több mint 250 részvevő a mezőgazdasági nagyüzemek, a szakosított állattartó telepek, a hatóságok és irányító intézmények, ill. a téma kutatásával, tervezésével és műszaki fejlesztésével foglalkozó intézetek, vállalatok szakértője volt. A külföldi vendégek Bulgáriából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, az NDK-ból, Ausztriából, Franciaországból, Hollandiából és az NSZK-ból érkeztek. A konferencia megnyitásakor dr. Illés György, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, az Országos Vízügyi Hivatal elnökhelyettese a következőket mondotta: Az ezévi Környezetvédelmi Világnap jelszava: „A víz az élet alapvető forrása". Erről emlékeztek meg most ebben az évben minden országban -— két nappal ezelőtt nálunk is. A legutóbbi időkben kétségtelenül a legnagyobb veszélyként nehezedik az emberiségre a rohamosan roncsolódó lét- és óletelemek közül a vizek, a folyók, tavak, világtengerek elszennyeződése. Erre a veszélyre figyelmeztetve emelték fel hangjukat a különböző nemzetközi szervezetek. Egyetlen közeggel sem bántak olyan vétkes könnyelműséggel — különösen az iparilag fejlett országokban — mint az életet adó és fenntartó vízzel, amely része mindennapi életünknek, gazdasági tevékenységünknek, egyben fejlődésünk és jövőnk, sorsunk meghatározója is. Kis és nagy települések, falvak és városok léte, országok gazdasági felvirágzása a szó szoros értelemben a víztől függött az emberiség történetében mindenkor, napjainkban pedig a társadalmi ós gazdasági fejlettség mai szintjén a vízért folytatott küzdelem sokkal élesebb, mint bármikor. Ezer és ezer veszélyforrás támadja környezetünket, vagy potenciális ártalomforrásként van jelen életközegeinkben vagy azok határán. Hol egyik, hol a másik veszélyforrás a domináló. Jelentőségét az adott hely, az adott környezet, a veszély nagysága és a veszélyeztetett érték határozza meg. A védekezés hatására régi veszélyforrások megszűnnek, de újabbak és újabbak tűnnek fel helyettük. A veszélyforrások egyre bűvülnek számszerint, területi kiterjedésüket és károsságukat tekintve is, elhárításuk a különböző gazdasági és tudományterületek egész hadseregét igénylik. Mai konferenciánk rendezői a Magyar Agrártudományi Egyesület^-a Magyar Hidrológiai Társaság, az Építőipari Tudományos Egyesület, és a Magyar Tudományos Akadémia adott otthont és segített munkánkban. A három, összesen 31 000 szakembert felsorakoztató egyesület rendezvényének témája a nagy állattartó telepek káros környezeti hatásainak elhárítása, sokrétű, bonyolult, újszerű téma, amelyre a világ minden államában keresik a megoldást. A termelési módszerek nem csak az iparban, hanem a mezőgazdasában is megváltoztak, a nagyüzemi forma a szocialista mezőgazdaságnak is jellemzője lett és mind tartalmában, mind jellegében alapvető változást hozott. A termelés intenzívebbé válása, koncentrálódása a mezőgazdasági üzemi vízgazdálkodást — az iparhoz hasonlóan — intenzívvé teszi. A mezőgazdaság negyedszázados fejlődése után most a korábbitól eltérő helyzettel állunk szemben. Az üzemek száma a negyedére csökkent, egyúttal megnövekedett a gazdaságok területe, a fontosabb erő- és munkagépállomány mintegy úiegötszöröződött, a felhasznált műtrágya mennyisége negyvenszeresére emelkedett és megnőtt a mezőgazdaság termelési szerkezetében az állattenyésztés jelentősége. Az állattenyésztésnek a mezőgazdaság bruttó termelésén belüli aránya az utóbbi 20 év alatt 38,0%-ról 44,0%-ra emelkedett, és ebből a szarvasmarha- és sertéstenyésztés kereken 30%-ot képvisel. Ez hatalmas fejlődés gazdasági életünkben, de az eredmények mellett megjelentek az árnyoldalak is; a környezeti ártalmak és veszélyek amelyekkel szembe kell néznünk, közös erővel megoldást kell találnunk, a kezdeti eredményeket értékelve folytatni a munkát, kialakítani a korszerű megoldásokat az állattartó telepek káros hatásainak ártalmatlanná tételére. Célunk olyan egységes gazdasági modell kialakítása, ahol a szennyező anyagok ártalommentes elhelyezése is a termelési tevékenység szerves részét képezi. Ma még e területen fennálló ellentmondásokat csak bonyolult és összehangolt intézkedésekkel lehetséges feloldani, amely folyamatot a társadalmi erők mozgósítása jelentősen meggyorsíthatja. Ki kell alakítani a termelési módszerek olyan komplex rendszerét, amely a keletkező hulladékok környezeti kártételeit az üzemi tevékenység keretében, annak folyamatában szünteti meg, sőt az ártalmat okozó anyagot hasznosítja. A nagyüzemi szakosított állattartás bevezetésével ki alakult az almozás nélküli, vízöblítéses trágyaeltávolítási technológia. Gyors terjedése következtében a mezőgazdasági üzemeket is, az irányító szakágazati szerveket is — kellő tapasztalat hiányában -— bizonyos mértékig felkészületlenül érték a hígtrágya kezelésével ós elhelyezésével kapcsolatos nehézségek. A hígtrágya mennyiségének növekedésében a szarvasmarha- és sertéstenyésztés koncentrálódásának van elsődleges szerepe. Ennek mértékét jól jelzi a gazdaságonkónti fajlagos állatszám változás. Az 1960-as év adataihoz viszonyítva a szarvasmarha állomány az állami gazdaságok-