Hidrológiai Közlöny 1975 (55. évfolyam)
11. szám - Somló Lajos–dr. Csanády Mihály: Nem ionos ezüstvegyületek hatása az eleveniszapos tisztításra
514 Hidrológiai Közlöny 1975. 11. sz. Somló L.—Csanády M.: Nem ionos ezüstvegyületek hatása permanganátos savas oxigénigény alapján, 2 bikromátos oxigénigény alapján. Puc. 3. H3MeHenue 3(p0eKmuenocmu pa3A03Kenun opaaHUVECKOAO eeujecmea nod eo3ÖeücmeueM eo3pacmawuieü KOHifeHmpaifuu muocyAbtßamnoeo KOMriACKCHOzo coeduwuun cepeöpa. 1 — Ha ocnoee nepMameHaaHamHO-KUCAomnoeo nompeÖAemiH KUCAopoda, 2 — Ha ocnoee öuoxpoMamHOZo 6 nompeőAenua KUCAopoda Fig. 3. Changes in organic removal efficiency with increasing thiosulphate silver complex concentration. 1 based on permanganate acidic oxygen demand, 2 based on bichromate oxygen demand A szennyvízből és iszapmintákból polarográfiás módszerrel réz-, nikkel- és cinktartalmat határoztunk meg. Az ezüstkoncentrációt atomabszorpciós spektrofotométerrel mértük. Vizsgálati eredmények Az ezüstvegyületeknek a biológiai tisztítás folyamatára gyakorolt hatását első közelítésben a szervesanyag-lebontás hatásfokának változásán mérhetjük le. A permanganátos (savas) és bikromátos oxigénfogyasztás alapján számított hatásfok-értékeket a 2. és 3. ábra szemlélteti. Látható, hogy az egyes adagolási periódusokban mért hatásfokok átlagértékei között szignifikáns különbség sem 0,5 mg/l, sem 2 mg/l ezüsthalogenid adagolásnál nem jelentkezett. 5 mg/l-nél a permanganátos oxigénigényből számított hatásfok csökkenése jelentéktelen (3%) volt, a bikromátos mérések alapján számított értékeknél ilyen csökkenés nem mutatkozott. 10 mg/l koncentrációnál észrevehető, de semmi esetre sem jelentős romlás következett be. Megjegyezzük, hogy a toxikológiai vizsgálatok [8] a mérgező határértéket 1 mg/l-ben állapították meg. A tioszulfátos ezüst-komplexszel történt szenynyezés károsító hatása erősebbnek bizonyult. A hatásfok-romlás 5 mg/l ezüstnek megfelelő koncentrációnál még nem volt jelentős, de a két nagyobb (10 és 20 mg/l) koncentrációnál már számottevő hatásfok-csökkenést mértünk. A toxicitás határkoncentrációja itt 2 mg/l volt [8]. A bakteriológiai hatásfokra, amely a kommunális jellegű szennyvizek tisztításának egyik döntő fontosságú paramétere, a rendszerbe juttatott ezüst nem látszott hatást gyakorolni. A vizsgálatokat a coliszámra, a 20 és 37 °C-on tenyésző baktériumszámra, anaerob spórás baktériumokra, valamint Streptococcus faecalis számra végezte el az Intézet Vízhigiénes osztályának mikrobiológiai laboratóriuma. A hatásfok a kísérlet egész időtartama alatt — néhány kifejezetten ipari lökéstől eltekintve — 95 és 99,9% között mozgott. A rendszeren átfolyó víz ezüsttartalmának jelentős részét eltávolította az eleveniszap; az ezüstre vonatkozó tisztítási hatásfok 80—99,9% volt. Az eleveniszapban polarográfiásan mért nehézfémtartalom igen tág határok között változott. A szárazanyagra vonatkoztatott nehézfém t artalom maximális értékei réz esetében elérték a 7,4 mg/g, kadmiumnál a 13,8 mg/g, cinknél a 2,9 mg/g, nikkelnél a 0,87 mg/g értéket. Mivel ezek a mennyiségek több nagyságrenddel haladják meg a belépő nyers vízben talált nehézfém-koncentrációkat, nyilvánvaló, hogy az eleveniszapból a nehézfémek adszorptiv úton megkötődtek. Városi jellegű szenyvíznél, amely a lakosság kommunális szennyvizén kívül az üzemek ipari szennyvizét is tartalmazza, érdekesnek látszott a belépő nyers szennyvíz, a tisztított víz és az eleveniszap fémtartalmának részletesebb vizsgálata. Az emissziós színképelemzés eredményét az 1. táblázat tünteti fel. A 2. táblázat a fajlagos iszapterhelésnek a kísérlet ideje alatt mért értékeit foglalja össze. Az egyes értékek erős ingadozása és méginkább az arányok változó volta a lökésszerűen érkező ipari szennyvizek hatását mutatja. Az értékelt kísérlet-sorozatban egyébként az eleveniszap fajlagos terhelése az újabb tervezési elveknek megfelelő tartományban volt, mivel a váci telep későbbi bővítésekor is ilyen terhelés beállítása várható. Megismételtük a kísérletet a jelenlegi résztisztításnak megfelelő paraméterekkel is; az eredmény nagyon hasonló volt, de a rövidebb időtartam okozta bizonytalanság miatt részletes kifejtésére itt nem térünk ki. Figyelemre méltó az a tény, hogy az iszap a benne felhalmozódott nagymennyiségű nehézfémhez viszonylag gyorsan hozzászokott. 10—20 mg/g szárazanyag ezüsttartalmú iszappal permanganátos módszerrel (K0I p s) mérve 80% körüli, bikromáttal mérve (KOI*) 90%-os hatásfokot lehetett eléni [10]. A kémiai és bakteriológiai vizsgálatokkal párhuzamosan végzett szennyvízbiológiai vizsgálatok (dr. Schief ner Kálmán) eredményében a nagy ezüsttartalom nem látszott befolyásolni a szaprobitás alakulását. Az iszap összetétele és állapota egyetlen esetben sem utalt mérgezésre. A kísérlet folyamán figyelemmel kísértük a befogadóban lehetséges szennyeződés alakulását. Számításaink szerint a Duna váci szakaszán a FORTE szennyvize által okozott többlet-ezüstkoncentráció pesszimális esetben, vagyis ha semmiféle tisztítástl nem alkalmaznának, sem haladná meg a 0,15 pg/l értéket [10], amely a KGST osztályozásában az I. vízminőségi osztály határkoncentrációjának kb. 2%-a. Ha a kísérletek szerint nagy biztonsággal
