Hidrológiai Közlöny 1975 (55. évfolyam)

5. szám - Dr. Körösmezey László: Szennyvíziszapok kezelésének módszerei hazai tervezésben

206 Hidrológiai Közlöny 1975. 4. sz. Szennyvíziszapok kezelésének módszerei hazai tervezésben Dr. KÖBÖSMEZEY LiSZLŐ* Az iszapkezeléssel kapcsolatos fejlődés sokféle megoldás lehetőségével kecsegtet ós sürgeti a helyes előrelépést. Mely irányba történjén az előrelépés? Ez a kérdés vár válaszra az iszapkezelésnek az utóbbi években szinte váratlanul előtérbe kerülő szakterületén. Hogyan is lehetett. volna az Imhoff-medeneés, iszapszikkasztó ágyas jelen mögött, — amikor az iszap trágyaértóke a Mezőgazdaság számára még keresett anyag volt — a hulladék koncentráció rnai mértékét és a velük folyó küzdelem XX. századi arányait sejteni! A szennyvíztisztítás mechanikai ós biológiai lépcsőin nem számítva néhány egyedi ipari szennyvízkezelést — általánosságban járt útnak tekinthetők. Ezen a szakterületen lényegesen újat ma sehol a világon nem ismertetnek és az elért eredmények — eltekintve a foszfát és a nitrát eltávolításától — általában kielégítőnek mondhatók. Az iszapkezelés terén azonban — az anaerob rothasztáson és az iszapszikkasztó ágyas víztelenítésen kívül — más, korszerűbb, működő hazai berendezésről nem tudunk beszámolni. Jelen tanulmány célja, hogy összefoglalja mindazokat a próbálkozásokat, kísérleteket, eredményeket, amelyek az iszapkezelés területén az elmúlt 5—10 esztendőben folytak a kérdés előbbrevitele érdekében anélkül, hogy a jelenleg még vitatott kérdésekben állást foglalna. De véleményével segítséget kíván nyújtani a vitatott kérdések feletti állásfoglaláshoz. 1. Az iszapkezelés igényeinek gyors növekedése Mi az oka annak, hogy bár szennyvíztisztítással már hazánkban is idestova harminc esztendeje intenzíven foglalkozunk, az iszapkezelés nehézségei mégis csak az utóbbi években jelentkeznek? Ez két körülménnyel magyarázható. 1. Kis tételű iszapmennyiségek kezelése hagyományos módszerekkel, kézi erővel is végrehajtható volt. 2. A mezőgazdaság régebben felvette, sőt szívesen vette az iszapot — olykor tőzeggel keverve, máskor anélkül is. Sokszor az iszap elhelyezését az élet — előzetes tervezői megfontolás nélkül is —- jól vagy rosszul, szinte „magától" megoldotta. Ma egyre nagyobb méretű szennyvíztisztító telepek készülnek. Az iszapágyak letakarítására kézi munkaerőt már kisebb telepeken is egyre nehezebb találni, és nagy telepre egyáltalán nem lehet. A mezőgazdaság pedig az intenzív, nagyüzemi gazdálkodás bevezetésével szigorúan ütemezett tervben dolgozik, műtrágyát használ, és nem akar a számára ismeretlen trágyaértékű, sokszor fertőzésveszélyes szennyvíziszappal foglalkozni. Mindezek a tényezők az utóbbi évben szinte megoldhatatlan feladat elé állították a tervezőket. A hatóság a rendeletekre hivatkozva előír, a kutató kísérletezik, beszámol eredményeiről és ezt, vagy azt ajánlja. De a tervező munkája során eljut a végső döntésig, amikor kérlelhetetlenül, végér* Mélyépítési Tervező Vállalat vényesen és határozottan állást kell foglalnia ilyen, vagy olyan megoldás, az igen és nem között, és gondolatai nyomán elindul választott megoldása a megvalósulás felé. És ha nem jól választott? Ha a kivitel elnagyolja a részleteket, és ezáltal az egész használhatatlanná válik? Akkor övé a felelősség! Sokkal helyesebb volna ezeket a döntéseket országos szempontok szerint, egységesen irányítani, mint a tervezőket magukra hagyva a döntést teljesen rájuk bízni. Ez esetben ahány tervező, annyiféle megoldás fog születni és lehetetlen lesz mindegyik megoldást felkészült kezelővel, javítószolgálattal, alkatrészutánpótlással követni, továbbá a kapott sokféle minőségű hulladék egységes elhelyezését megoldani. 2. A hagyományos iszapkezelés Az i szapkezelés hagyományos módja az anaerob rothasztás és víztelenítés iszapszikkasztó ágyon. A rothasztás legtöbbször Imhoff medencében folyt, néhány esetben különálló rothasztóban. Az anerob rothasztás nagy tisztítótelepeken ma is az iszapkezelés legelterjettebb és leghatásosabb módja. Hatására az iszap szervesanyag tartalma 30—50%-ban lebomlik, víztartalma pedig — beleértve a rothasztást megelőző előkészítés, sűrítés és a rothasztást követő fázisszétválasztás hatását is — a nvers iszaphoz viszonyítva 98% körüli értékről 92% körüli értékre csökken. Mindez együttesen az iszap mennyiségének 1/5—1/10 részére csökkentését, rothadóképességének, így bűzös voltának megszűnését és fertőzőképességének jelentős csökkenését eredményezné. Mivel mindez jelentős eredmény, az anaerob rothasztás, bár hagyományos módszer, ma is korszerű eljárás. Berendezései meglehetősen költségigényesek, mind az építési munkákat mind a gépészeti felszereltséget tekintve, de üzeme — mivel a rothasztók fűtéséhez szükséges hőenergiát a rothasztás folyamán keletkező biogáz szolgáltatja — viszonylag olcsó. A korszerűsítés a rothasztók üzemében a terhelés növelése, nagyobb berendezéseknél az üzem folyamatossága és az eddig utórothasztóknak nevezett zárt műtárgyak használata helyett nyitott utósűrítők alkalmazása felé irányul. Az anaerob rothasztás első vetélytársaként az aerob iszapstabilizálás jelentkezett. A két rendszer hívei között kialakult vita azt a kérdést vetette fel, hogy fertőzőképes marad-e az aerob úton stabilizált iszap? A vizsgálatok, amelyek elsősorban az aerob és anaerob úton kezelt iszap fertőzőképességének összehasonlítására vonatkoztak, azt az eredményt hozták, hogy mindkét iszapkezelés után maradnak még kórokozók az iszapban.