Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

9-10. szám - Babos Zoltán: Magyarország legnagyobb egynapi csapadékai

450 Hidrológiai Közlöny 1973. 9—10. sz. Babos Z.: Magyarország legnagyobb egynapi csapadékai A hegyvidékek után hazánkban nagycsapadékkal a Dunántúl a legbőségesebben ellátott. Nagy általánosságban a nagycsapadékok gyakorisága a nyugati országhatártól a Duna vonaláig, illetve az északi dombvidéken át a Tiszáig haladva 50%-ról 20%-ra mérséklődik. A Duna és a keleti országhatár közötti síkvidéki terület, szeszélyes ingadozásoktól és nagy egyenlőtlenségektől eltekintve, általában egy 15—25% gyakorisággal jellemzett övezetet alkot, melyet a keleti országhatár mentén egy 20—30% gyakoriságú területsáv szegélyez, feltehetően már a közeli hegyvidék hatására. A térképen világosan kirajzolódik az, hogy nagycsapadékokban a Duna—Tisza köz az összefüggően legszegényebb területünk. Ezen az általános helyzetképen belül a nagycsapadékokkal való ellátottság tekintetében a Dunántúl mutatja a legszélsőségesebb eloszlást, mert a 10%-tól a 80%-ot is meghaladó gyakorisággal jellemzett területig minden övezet képviselt, a domborzati viszonyokhoz simulóan szeszélyes változatossággal. A hegyvidéki részektől eltekintve ez az országrész általában a 20—40% gyakoriságú nagy csapadék övezetben fekszik. Ez a nyugati országhatártól dél felé haladva Belső-Somogyon keresztül a Mecsek hegység vidékéig, északon pedig a Duna-könyökig terjed. Ebből csak a Kisalföld, valamint a Rába-völgy egy szakasza emelendő ki, melyeket csak mérsékeltebben látogatnak a nagycsapadékok. Az Alsó-Dráva menti nagy csapadékban szegényebb övezet a Duna vonalán észak felé átkapcsolódik a Mezőföldhöz és Észak-Somogyhoz. A legkevesebb nagycsapadékot a Mezőföld keleti része kapja, amely a Duna mentén lehúzódik Tolnáig. Ezen belül is a legszárazabb terület Paks körül jelentkezett, ahol az 50 mm-nél nagyobb egynapi csapadék gyakorisága mindössze 10% körüli volt. A nagycsapadékban szegény mezőföldi terület áthúzódik a Duna—Tisza közre, ahol a fő vízválasztó dombvonulatnak egyrészt a nyugati oldalán a Dunavölgyi-főcsatorna mentén felhúzódik Kunszentmiklós környezetéig, másrészt a keleti oldalán Ceglédtől leereszkedik a déli országhatárig. Ezen belül a legkevesebb, alig 10% gyakoriságú nagycsapadékot a Szabadszállás-—Kiskőrös közötti terület, a Kiskunfélegyháza körüli területfolt, valamint délen Szeged—Ásotthalom vidéke kapja. Ezzel szemben nagyobb (20—25%) gyakorisággal jelentkezik az 50 mm-nél nagyobb napi csapadék Szolnok, Ócsa, Kiskunhalas, Kalocsa és Baja környezetében, továbbá mérsékeltebben (15—20% gyakorisággal) a fő vízválasztó dombvonulat mentén. A nagycsapadékban legszegényebb (10—15% gyakoriságú) imént tárgyalt terület Kiskunfélegyházától áthúzódik a Tiszántúlra, ahol a Kőrös, Berettyó, majd a Hortobágy völgyében felhatol a Tisza vonaláig, ennek mentén pedig átkanyarodik a Nyírségre. Ezt a nagycsapadékkal szűkösen ellátott folyosót mindkét oldalán szélsőségesebb esőket gyakrabban felmutató területek övezik, helyenkint nagy szigeteket képezve. Ezeken a nagycsapadék gyakorisága általában 15—25%, de kisebb területfoltokon eléri a 30%-ot is. Észak-Magyarország dombvidéki területein a nagy csapadékok általában 20—30% gyakoriságúak. Ebbe az övezetbe Vác—Hatvan—Kápolna— Gyöngyös-— Szécsény között beékelődik a Jászság északi részét és a Cserhát vidékét magába foglaló nagykiterjedésű sziget, melynek területe nagycsapadékban szegényebb. Itt a szélsőségesebb méretű esők gyakorisága mindössze 15% körül ingadozik. Hasonlóan nagycsapadékok által kevésbé látogatott terület a Sajó-torkolat környezete és a Bodrogköz. A nagycsapadékokban gazdag hegyvidéki részek szigetekből álló láncolatot képeznek, amelynek keleti szakasza hegyi mérőhelyek hiányában egyelőre élesebben még nem körvonalazható. Néhány érdekes jellegzetességet figyelhetünk meg akkor, ha a fentiekben tárgyalt térképet összehasonlítjuk hazánk évi csapadékának eloszlásáról Hajósy Ferenc által szerkesztett közismert térképpel. Megállapítható, hogy az évi csapadék növekedésével-csökkenésével párhuzamosan általában nem jár együtt a nagycsapadékkal való bőségesebb-szűkösebb ellátottság. Hegyvidékeinken ritkábban, dombvidékeinken gyakrabban tapasztalható ellentétes irányú eltolódás, amelyre legtöbb példa síkvidékeinken található. Például a Dunántúlon a növekedő évi csapadékkal szemben feltűnő a Rába-völgy egy részének, továbbá Dél-Somogy és Dél-Baranya viszonylagos nagycsapadék szegénysége. Ugyanekkor a Bakony északi nyúlványainak környezete és előtere nagycsapadékokban hazánk egyik leggazdagabb területe, pedig évi csapadék viszonylatában a Dunántúl legmérsékeltebb övezeteihez tartozik. Hasonló ellentét mutatkozik északon a Cserhát vidékén, melynek általában kiadós évi csapadékával szemben feltűnően szegény a nagycsapadékkal való ellátottsága. Síkvidékeinken is általában ellentétes a két helyzetkép. A Tiszántúl, amely hazánk évi csapadékban legszegényebb területe, nagycsapadékok viszonylatában általában eléri egyes dombvidéki tájak szintjét. Jellegzetes kivétel a HármasKőrös legalsó szakaszát környező táj, amely nemcsak évi csapadék, hanem nagycsapadékok tekintetében is egyaránt hazánk egyik legszárazabb vidéke. Ha a tárgyalt térkép helyzetképét területi kiterjedés viszonylatában szemléljük, ugyancsak megállapítható, hogy nagycsapadékok tekintetében leggazdagabb területünk a Dunántúl és viszonylag legszegényebb a Duna—Tisza köz. Míg a nagycsapadékok 20—30%-nál nagyobb gyakorisággal a Dunántúlon az összterületnek 84%-án jelentkeznek, addig ez a területarány az Északi dombhegyvidéken 59%-ra, a Tiszántúlon 34%-ra, a Duna—Tisza közön pedig 19%-ra mérséklődik. A nagycsapadékok országos viszonylatú eloszlására ugyancsak jellemző az, hogy az általuk legritkábban, mindössze 10—15% gyakorisággal látogatott terület kiterjedése a Dunántúlon az egész térségnek mindössze 4% -£1) äZ Északi domb-hegyvidéken 12%-a, a Tiszántúlon 29%-a, a Duna— Tisza közön viszont már 47%-a, tehát ennek az országrésznek közel fele ebben a nagycsapadékban legszegényebb övezetben fekszik.