Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

9-10. szám - Antók Ödön: A főváros árvízvédelme és belvízrendezése

394 Hidrológiai Közlöny 1973. 9—10. sz. Antók ö.: A főváros árvízvédelme és belvízrendezése A szabályozást 1923—24-ben folytatták és több szakaszban a felszabadulásig be is fejezték. A felszabadulás után lényegében csak felújítási munkákat folytattunk, melyek már figyelembe vették a Római part közel jövőben várható rendezését is. A legnagyobb időszakos vízfolyás a budai Ördög árok. A Város fejlődését már az elmúlt századokban akadályozta, ezért a Duna-parti szakaszt már a XIX. század elején beboltozták. Sajnos felelőtlenül épületeket emeltek az árok fölé. 1873-ban — hoszszas huzavona után — kezdték el beboltozását a Vérmezőtől a Duna felé haladva. 1875. június 26-án hatalmas felhőszakadás a Döbrentei tér környékén felszakította a régi boltozatot, összedöntve a felette levő házakat, elöntötte Buda egyes területeit, hatalmas mennyiségű iszapot, kőtömeget zúdítva az utakra (Az időszakos vízfolyások hordalékszállítása ma is igen sok gondot okoz). Az újjáépítés azonnal megkezdődött és már megfelelő méretekkel folytatták az árok beboltozását, amely ma —• a Riadó utcától a Dunáig Buda legnagyobb méretű főgyűjtő csatornája. Az ároknak pesthidegkúti szakaszán egy rövid, zárt szelvény biztosítja a közúti forgalmat. Az említett hordalékszállítási problémák miatt a főváros határában hordalékfogó gátat építettünk, amely egyúttal az árvizek levonulását is késlelteti. A fővárosban a pesti sűrűn beépített területek csapadékvizeit az egyesített rendszerű csatornahálózat vezeti le. Egyes mélyen fekvő és még csatornázatlan területeket nyílt árokrendszer víztelenít. (Sósmocsár árok). A budai oldalon a csatornahálózat szerepe alárendeltebb, mert a dombvidék csapadékvizeit részben nyílt, részben fedett árkok, vízfolyások (Ördögárok) vezetik a Dunába. Több vízfolyás (Szilas, Rákos, Gyáli csatorna) a Főváros területén kívüli vízgyűjtők csapadékvizeit gyűjti és vezeti a befogadóba. A nyílt vízfolyások rendezése tehát alapvető fontosságú. A felszabadulás után rohamosan fejlődött a város és az olyan, korábban rétnek, kaszálónak, kertészetnek használt területek is lakóterületté váltak, amelyek alapvető rendezés nélkül tulajdonképpen nem lettek volna alkalmasak betelepítésre. Főként magánerőből építettek kispénzű emberek — olcsón vásárolva a telket — vízjárta, lefolyástalan területeken családi házakat. A hatóságok ezek sürgetésére utakat, vízvezetékeket építettek a megfelelő csatornázás lehetősége nélkül. Az utak — minthogy időnként szintjüket a vízelöntések miatt megemelték — szinte kazettázták a spontán épülő telepeket. A talajvíz felhasználása, a kutak egyre nagyobb szennyeződése miatt fokozatosan megszűnt. A szennyvizek szikkasztása is növelte a talajvizet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy sok esetben a meglevő árokhálózat a fenntartás hiányában tönkrement, vagy az építkezések miatt megszűnt. így történt, hogy szinte egy időben az 1960-as évek elején több mint 40 helyen jelentős vízkárok keletkeztek. Különösen sok kárt szenvedtek a III., a XVI., a XVII., a XVIII. és a XXII. ker. egyes részei. Az azonnali helyreállításon kívül a Fővárosi Tanács felkutatta a panaszok alapvető okait és tervet dolgoztatott ki ezek megszüntetésére. Természetesen a munka olyan nagy hitel- és kapacitásigényű, hogy csak fokozatosan végezhető. A tervek — melyeket a FÖMTERV készített — komplex szemléletűek, tehát a városrendezési, a közlekedési, a közművesítési és a vízrendezési alapelvek, igények figyelembevételével készültek el. Egyes helyeken feltöltéssel, másutt szivárgó építéssel vagy csatornaépítéssel, esetleg ezek kombinációjával kerülhetők el a további vízkárok. Érdemes néhány szót szólni a vízkárelhárítási módszerek, technológiák fejlődéséről. A múlt században mind az árvízvédelemben, mind a vízrendezésnél a fa, a kő, a beton ós a folytonosan felújított rőzse volt a legfontosabb építési anyag. Érdekes, hogy még ma is használatos — elsősorban ideiglenes építéseknél, árvízvédekezésnél a rőzse — de ideje már lejárt. A technológiák fejlődésével, a kőfaragó és kövező mesterség lassú kihalása miatt a beton került előtérbe már az első világhábqrút követő években. Ma korszerűnek, az előregyártott betonelemek, a rézsűben is készíthető, nagy mértékben gépesíthető aszfaltbeton burkolatok mondhatók. Bevezetésre kerültek különösen a partfalaknál a résfalas eljárási módok, különféle cölöpözések is. Az élő munka fokozatosan kiszorul, bár ma még az árképzés fonákságai némi akadályt gördítenek — különösen a fenntartási munkák esetében — a gépesítés útjába. A védekezésben a rőzsét felváltja a műanyagfólia; a fáklyát a hordozható, gyorsan felszerelhető, saját energiaellátású világítás; a küldöncöt az URH; az őröket a repülőgépes megfigyelés. Sokáig lehetne sorolni az új és hasznos eljárásokat, módszereket. A korszerű technika egyre gyorsuló ütemben vonul be a vízkárelhárításba is. Befejezésül szeretnénk olvasóink figyelmét felhívni a legfontosabbra, az emberre, akit és akinek vagyonát védjük és aki hivatástudatból végzi a nem is olyan könnyű, harcokkal, megalkuvásokkal, sikerekkel, kudarcokkal teli munkáját. Ma a Főváros lakossága nyugodt lehet abban, hogy súlyos árvízkatasztrófa nem érheti. Az időnként előforduló elkerülhetetlen vízkárok elhárítása szakszerűen és gyorsan megtörténik. A károkat megelőző munkák — lehetőségeinknek megfelelő — fokozódó ütemben készülnek. Minden lehetőség adva van, hogy következetes, folyamatos munkával eleget tegyünk a társadalom igényeinek.