Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

9-10. szám - Antók Ödön: A főváros árvízvédelme és belvízrendezése

390 Hidrológiai Közlöny 1973. 9—10. sz. A főváros árvízvédelme és belvízrendezése ANTÓi ÖDÖN* A főváros árvízvédelmével és belvízrendezésével a közel múltban megjelent több évkönyv és tanulmány foglalkozik, mégis indokolt, hogy a centenáriumi visszaemlékezések közül ne hiányozzék a főváros életét oly nagy mértékben befolyásoló vízkárelhárítási tevékenység múltjának, jelenének és a jövő terveinek rövid áttekintése. Egy rövid visszaemlékezés keretén belül csak vázolni lehet a múltat és az elképzeléseket. A hidrogeológiai adottságok döntően meghatározzák a vízrendezési munkákat, ezért először szólnunk kell Budapest területének rendkívül változatos geológiai felépítéséről. Mint ismeretes, Budapest területét a földtörténeti korszakokban több alkalommal borította tenger. Ezeknek sótartalma, kiterjedése és élettartama határozta meg a belőlük leülepedett rétegek vastagságát és minőségét. A közbenső időszakok hossza, klímája és főként a vulkánikus tevékenység formálta változatossá a területet. Ez a rendkívüli — gyakran kis területen belül is észlelhető — változatosság nemcsak az alapozást, hanem a vízrendezést is nehézzé teszi. A legfontosabb tárgya visszaemlékezésünknek a Duna. Köztudott, hogy a tenger visszahúzódásával helyeződött folytonosan délre a torkolat is. A pliocén időszakban a folyam deltája 14—18 km szélesen Nógrádverőcétfíl körülbelül a fővárosig terjedt. Ismeretes, hogy a folyamok élet üksorán hol építenek, hol rombolnak. így történt ez a Duna esetében is, amely az évmilliók alatt hol gátakat, zátonyokat épített, hol ezekbe vájta medrét. A Duna — a pesti síkság és a budai tagolt, változatos felépítésű hegyek találkozásánál kialakult törésvonalban — az ember megjelenésekor már nagyjából a mai állapotnak megfelelően helyezkedett el. Természetesen a geológiai változások ma sem szűntek meg. Az emberi történet néhány ezer éve a geológiai időszakok évmillióihoz viszonyítva csak töredéknek tekinthető. Az ember lényegében csak a legutóbbi évszázadban kezdte el mélyrehatóan megváltoztatni környezetét. Visszatekintve az elmúlt századokra megállapítható, hogy tudatos árvízvédelemről csak a XVIII. századtól kezdve beszélhetünk. Ez ideig csak passzív védekezésről — menekülésről — lehetett szó. Sőt a Duna kiöntése a városvédelemben hasznosnak bizonyult, és erre zivataros történelmünk folyamán igen gyakran volt szükség. A Duna a római korban limes volt. Az aquincumi tábor a Margitsziget és az Óbudai sziget közötti zátonyos átkelőhelyet védte. Csak később, az átkelőeszközök megfelelő kifejlődése után vette át szerepét Contra-Aquincum —- a mai Március 15 tér környékén. Körülötte fejlődött ki később Pest városa. A hely érthető, mert a Duna itt a legkeskenyebb és a budai oldalon a középkori várossal szemben, az Ördög-árok völgyén bevezető és a * MÉLYBER, Budapest. délről érkező dunántúli utak csomópontja volt található. A krónika már 1012-ben tudósít árvízről. Ezt követően — a históriákból megállapíthatóan — minden évszázadban sűrűn fordultak elő pusztító árvizek Budapest területén. Ezek sok házat rombadöntöttek, sok élet esett áldozatul, de a házak újra felépültek, s mert az ember feledékeny, az újabb és újabb nemzedékek élőiről kezdtek mindent. Nem volt még szervezet a költséges, a csak közösen végezhető munka irányítására. Pest város falai — melyek Mátyás király korát megelőző időben készültek — egyúttal az árvizek ellen is védték a lakosságot. A város növekedésével a falakon kívüli rétek, kertek, földek is beépültek, sőt a mélyebben fekvő részek is lakóterületté váltak. A hajdani, félig-jneddig betöltött Dunaág * — nagyjából a mai nagykörút vonalán —• az árvizeket szinte bevezette a lakott területekre is. Az árvizek idején szigetként emelkedtek ki a magasabban fekvő részek. Az utak már akkor is a lokalizációs gátak szerepét töltötték be. Az első védművek 1743—-1745-ben és az 1799. évi árvíz után létesültek. Ezek meglehetősen gyenge, már az akkori idők kívánalmainak sem megfelelő gátak voltak és csak ideig óráig nyújthattak némi védelmet. Ezek közül említenünk kell a váci gátat, a Rákos pataktól délre, a Váci út mentén levő — a mai Nyugati pályaudvar területével határos — „Vátzi Nagy Töltós"-t, és a soroksári védőgátat, amelynek egy részét feltehetően az itt levő farakodó miatt ,,Fagát"-nak nevezték. Megemlítendő még a Tüköry töltés is a mai Szent István krt. mentén. A Duna partján részben töltések, részben rakpartok jelentették a védelmet. A korabeli leírásokat tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy az árvizek magasságának eltérő megjelölése az állandó vízmérce hiányának tudható be. A rendszeres vízszintmérés csak 1823-ban indult meg. A vízmérce többszöri áthelyezése, nullpontjának süllyesztése miatt a régi árvizek magasságainál a feljegyzésekben néhány cm-es eltérés tapasztalható. Jellemző az is, hogy a dunai jeges árvizek okait már nagyon korán felismerték és mégsem történt idejében lényeges intézkedés. Sajnos igen gyakran hosszú idő telt el, (eltelik ma is), amíg egy-egy fontos elképzelés valóra vált. Egy 1833-ban megjelent, Vörös László „dunamérési hiteles Földmérő" által készített térkép jegyzete mondja: „.. .Az itt ábrázolt Dunának tudva lévő állapotából könnyű a kártékony jeges árvíznek okait felfedezni, mert a víz erős folyásától a szent Gellért hegyén alól megszűnvén, a szélesen terült dunaágyban sok helyen lévő zátonyokra lerakja a jégdarabokat, s így a soroksári dunaágban sokszor elfogódván a jég szabad menete a több, a nagy görbület miatt új meg új jéggátak lesznek,