Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

5. szám - Gerő Györgyné: A vízgazdálkodási ágazat bér- és jövedelemszabályozási rendszere

240 Hidrológiai Közlöny 1973. 5. sz. Gerö Gy.-né: A vízgazdálkodási ágazat bér- és jövedelemszabályozási.. 1. A vállalatok jövedelmeinek differenciálódása és a vízgazdálkodási ágazatban meglevő kettős szabályozás ellentmondásai. 2. Az ágazat további preferálásának szükségessége, illetve módszere. 3. A társadalmi és a vállalati érdek ellentmondása a vízgazdálkodás területén. ad. 1. Ismeretes, hogy a jelenlegi szabályozók a hatékonyság és a nyereség függvényében elősegítik a vállalatok jövedelmeinek differenciálódását. A szabályozóknak ilyen irányú működése — ami honorálja a hatékonyabb vállalatot és a gazdaságtalan vállalatok működését akadályozza vagy végső soron lehetetlenné is teszi — alapvetően helyes és egybeesik a szocialista elosztás elvével, de csak a kifejezetten árutermelő jellegű vállalatok esetében. Egészen más a helyzet azonban azoknál a vállalatoknál, amelyek tevékenységére olyan társadalmi igény jelentkezik, aminek kielégítése nem képezheti alternatív döntés tárgyát attól függően, hogy gazdaságos-e vagy sem. Ennek a vállalati szférának legreprezentánsabb képviselői a vízgazdálkodási ágazatba tartozó vállalatok. Ezeknek a vállalatoknak működtetésénél még a tőkés termelési viszonyok között is a társadalmi igény dominál és csak szoros korlátok között érvényesülhetnek a piaci hatások, tehát a profit nem alapvető követelmény. Mint ismeretes, a vízgazdálkodási vállalatok területileg egymástól elkülönülten, eltérő természeti és gazdasági környezetben dolgoznak. A víztermelés és szolgáltatás természeti adottságai igen különbözőek, de az erre irányuló társadalmi igények is területenként változnak. Meghatározza ezeket az adott terület jellege (ipari, mezőgazdasági stb.) népsűrűsége, lakóinak száma, a termelőerők fejlettsége, az életszínvonal, továbbá a helyi konvencionális és tradicionális szokások, és így tovább. Egyfelől az eltérő termelési és értékesítési adottságok, másfelől a fix árak rendszere szükségszerűen egyes vállalatokat munkájuktól független, monopolista járadék jellegű jövedelemhez juttatná, míg más, rossz adottságok között dolgozó vállalatok további működését lehetetlenné tenné. Nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot meg kell akadályozni és minden vállalatnak biztosítani kell a létezéshez, sőt a fejlesztéséhez, valamint az ott dolgozók életszínvonalának megfelelő növeléséhez szükséges anyagi eszközöket. Ennek legcélszerűbb módja a járadék jellegű jövedelmek elvonása és átcsoportosítása, azaz közgazdasági nyelven szólva: ezeknél a vállalatoknál realizálódó társadalmi tiszta jövedelem újraelosztása. Ezt a célt szolgálja a Vízügyi Alapon keresztül a díjkiegyenlítés rendszere. És ezzel elérkeztünk a kettős szabályozás problémájához] is. A vállalataink jövedelmét —• és természetesen ezen keresztül a dolgozók jövedelmét is — jelenleg tehát egyidőben szabályozza a díjkiegyenlítési rendszer, valamint az általános szabályozó rendszer. Ez nem lenne baj, ha a két szabályozás egy irányba hatna,de míg a díjkiegyenlítési rendszer eszközarányos szemléletű, tehát a jövedelmeket eszközarányosán szabályozza és nem veszi figyelembe a felhasznált élőmunkát, addig az általános szabályozók kizárólag létszám szemléletűek, a jövedelem-változásokat csak a fajlagos létszámváltozás dinamikája szerint szabályozzák, teljesen figyelmen kívül hagyva az eszközállomány volumenét. Én úgy vélem, hogy ilyen formában mindkét szabályozás féloldalas. Miután a két szabályozás között véleményem szerint nincs kibékíthetetlen ellentét, egy esetleges módosításnál a két rendszer összehangolható. ad. 2. A vízgazdálkodási vállalatok bérhelyzetének vizsgálata során közgazdasági elemzésre van szükség. A felszabadulás előtt ezeknél a vállalatoknál kiemelt bérezési lehetőségek voltak. Felszabadulás után a kedvezőbb helyzet megszűnt. Az első ötéves terv idején — a gyorsan fejlődő produktív ágazatok preferálása következtében — a bérszínvonalban jelentős lemaradás keletkezett. 1957. évtől arányos bérfejlesztés volt évenként és— az aránytalanságok megmaradása mellett — a viszonylagos helyzet nem romlott. Az elmaradás azonban igen komoly volt. Jellemző erre a Fővárosi Fürdőigazgatóság, ahol 1968, I. 1-én a bázis bérszínvonal 15 656 Ft-ban került jóváhagyásra. Az 1968-ban bevezetett bérszínvonal-gazdálkodás látszólag befagyasztotta a kialakult arányokat, de valóságban — a modell dinamizmusát elemezve — megállapítható, hogy tendenciát teremtett a bérszínvonal differenciák gyorsuló növekedésére. Az indulás hátrányai és a szabályozórendszerből eredő törvényszerűség alapján várható volt, hogy vállalataink bérszínvonallemaradása gyorsuló ütemben fokozódik és elviselhetetlenné válik. Ezt azonban sikerült elkerülni, ami a következő tényezőknek tudható be: — legjelentősebb, hogy az ágazatba tartozó vállalatok három ízben részesültek állami bérpreferenciában , — ezenkívül a vállalatok belső tartalékainak nagysága és feltárása az első időben növelte a nyereség tömegének fokozásán keresztül a bérfejlesztés lehetőségét, — és végül a nyereség-elv, valamint a szűk építőipari kapacitás arra ösztönözte a vállalatokat, hogy a kisebb eszközigényű, de nagyobb nyereséget eredményező építőipari tevékenységet fejleszszék. Az építőipari felfutás technikai bérszínvonalnövelő hatása — mint ok —• és a tevékenységből származó nyereség-növekmény — mint eszköz — szintén jelentősen emelte a vállalatok bérszínvonalát. A felsorolt tényezők hatására a fejlődés dinamikusabb volt, mint azt várni lehetett. Az 1972-es gazdasági évet a vállalatok (tanácsi) 25 350 Ft átlagos bérszínvonallal kezdték, ami az 1968. január elsejei bázis bérszínvonalhoz, a 20 240 Ft-lioz viszonyítva, átlagosan évi 1277 Ft-os bérszínvonalnövekedést jelent. Ennek a dinamikus fejlődésnek tudható be, hogy jelenleg más ágazatokhoz képest, számottevő bérszínvonal lemaradásról nem beszélhetünk. A bérszínvonalak abszolút értékeinek öszszehasonlítása önmagában ugyan nem mond sem-