Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)
4. szám - Antal Tivadar: Nagy sótartalmú tisztított szennyvizek keletkezése és elhelyezése
204 Hidrológiai Közlöny 1973. 4. sz. Antal T.: Nagy sótartalmú tisztított szennyvizek (s erre belátható időn belül a hazai ipar is képessé válik), másrészt a közel 100 at-ás kompressziók előállításához szükséges üzembiztos, gazdaságos és megfelelő kapacitású szivattyúk gyártását kell tökéletesíteni — ami szintén nem látszik megoldhatatlan feladatnak. Az elektrodialízisnél pedig a fajlagos energiaköltségek gyors és biztos csökkenése két irányból hozza belátható időtávlatba a szélesebbkörű használatot: tökéletesednek a dialízisnél használt szerkezeti anyagok és a technológiai elrendezés, ugyanakkor megállíthatatlanul növekszik az elektromos energia rendelkezésre álló mennyisége és ezzel párhuzamosan csökken az egységár. Megoldásra vár hazai viszonylatban még egy súlyos téma: a sótalanítás második technológiai lépcsője, a kristályosítás! (Nagy vízfolyás mellett nincs probléma — ott viszont sótalanításra nincs szükség.) Szerencsére a műszaki fejlődés útja, s a fajlagos költségek csökkenése itt is igen gyors. Jó megoldást jelentene a tömény sóié ipari technológiában való felhasználása. Meg kell jegyezni, hogy a kristályosítással nyert só ára az előállítási költségekhez képest nem számottevő. A befogadók sóterhelésének csökkentése az eddig ismertetésre került megoldásoknál vagy nem adott műszakilag megoldható, ill. megnyugtató eredményt, vagy az eljárás a rendkívül magas beruházási és üzemelési költségek miatt nem alkalmazható. A végleges megoldást a távlatban — véleményünk szerint — a fizikai módszerekkel való sótalanítási eljárások valamelyike fogja nyújtani; addig azonban, amíg a műszaki fejlődés ezt meghozza, megfelelő átmeneti megoldást kell találnunk. Ezek közül felhívjuk a figyelmet két — egyébként régóta ismert gondolatra, a mélyrétegekbe való visszasajtolásra, és a karsztvizekbe való bebocsátásra. 5. Visszasajtolás a mélyebb rétegekbe A megoldás alapgondolata, hogy azok a porózus vagy hasadékos földtani rétegek, melyek víztermelésre többé-kevésbé alkalmasak, ugyanezen rétegek a rétegnyomást meghaladó kompresszió esetén vízbefogadók is lehetnek. Hazánk geológiai felépítése kedvező feltételeket látszik nyújtani ehhez a megoldáshoz. A régóta ismert elméleti lehetőség a mélyfúrású kutak számának szaporodásával, az ország hidrogeológiai felépítettségének gyors és mind tökéletesebb megismerésével, és főleg a mélyfúrású technológia fejlődésével ma már közvetlen gyakorlattá válhat. Első lépés az elhelyezni kívánt sós szennyvíz keletkezési helyének körzetében alapos hidrogeológiai vizsgálatot végezni, ami a nagyszámú olaj- és vízkutató fúrásszelvények alapján az ország legnagyobb részén több-kevesebb pontossággal megvalósítható. Könnyebb a vizsgálat a homogén felépítésű körzetekben, mert ilyenkor a távolabbi fúrásszelvények is kielégítő támpontot adnak; nehezebb a törésekkel szabdalt térségekben. A visszasajtolás pontjának kiválasztásakor a következő kérdések merülnek fel. — Milyen fokú előtisztításra, a szerves és szervetlen anyagok milyen mértékű lebontására van szükség? Milyen mértékű legyen a bakteriológiai tisztítás, a csírátlanítás? A 40 °C-tól a 90 °C-ig tartó hőmérsékletű mély rétegek „öntisztító" képessége mekkora? Hogyan zajlik le a tisztítás mechanizmusa az időben és a térben? — Milyen fizikai- kémiai hatást vált ki a besajtolt sós víz keveredése a más összetételű rétegvízzel? A kicsapódások következtében milyen eltömődés jelentkezhet, figyelembe véve az adott rétegszerkezetet? — A kompresszió következtében milyen tömörödés várható a kútcső közelében? Milyen gyakran kell rétegrepesztéshez folyamodni? — Amennyiben a közelben vízkivétel van, ez mennyiben befolyásolja a visszasajtolás pontjának kiválasztását? A visszasajtolás helye a vízadó rétegtől független legyen, elkerülve a visszasajtolás és vízkivétel bármilyen kommunikációját („rövidre zárás"?, az áramlási kép megzavarása?, vízfertőzés?, a különböző kémiai összetételből származó komplikációk kizárása?) Vagy éppen ellenkezőleg: a vízvisszasajtolást a vízkivétel rétegébe célszerű megtervezni, mivel ez a vízveszteség helyének periférikus vízutánpótlását jelentené; néhány száz méter távolság esetén az áramlási idő több hónap, vagy több év, ezalatt lejátszódiiak a fizikaikémiai reakciók, az öntisztulás, és a mennyiségi viszonyok következtében a kivett vízben az összetétel csak minimálisan változik? — A kérdéseket még folytathatnánk nem kevésbé lényegesekkel, mint a már felsoroltak. A feleletek egy részét az elvi és tervezői megfontolások fogják adni, más részére csak a tapasztalat ad majd kielégítő választ. A sok kérdés ellenére mégis úgy tűnik, hogy a sós vizelc elhelyezésének a pillanatnyilag leginkább járható útját feszegetjük. A közelítő számítások úgy mutatják, hogy néhány ezer köbméter sós víz elhelyezésének beruházási költsége (nyomóvezeték, 2—3 db 500—1000 m-es mélyfúrású kút, szivattyúházak, elektromos energia biztosítása) 5—15 millió forintot igényel; ez pedig a fizikai elven működő sótalanítási eljárásoknak az ötöd-nyolcad része, továbbá megtakaríthatók az import-berendezések, és a teljes megoldás kockázat-mentesebb sikert igér. 6. Elengedés a karsztvizekbe Hazánk területének jelentős hányada karsztos jellegű domb és hegyvidék. A törésekkel, vetődésekkel sűrűn szabdalt mészkő-, dolomit- és márgaanyagú kőzetek repedéseiben, oldott és kivájt üregeiben a karsztvíz mozgását a gravitáció uralja. A tisztított, magas sótartalmú vizeket ezen a vidéken csak „el kell engedni", a visszasajtolás elmaradhat. Az elengedett víz a csapadékvízhez hasonlóan megtalálja az utat az összefüggő karsztvízhez. A víz útját lehet és célszerű elősegíteni azzal, hogy ismert vagy felkutatott repedésbe, hasadékba, felhagyott bányaaknába, kisebb vagy nagyobb mélységű fúrásba nyomjuk az elnyeletésre ítélt sós vizet. Néhány gondolat a felvetődő kérdéshez: Milyen mértékű előtisztítás szükséges?
