Hidrológiai Közlöny 1972 (52. évfolyam)

6. szám - Dr. Gulyás Pál: A víztoxikológia fejlődése és jelenlegi helyzete a Szovjetunióban

Dr. Gulyás P.: A víztoxikológia fejlődése a Szovjetunióban Hidrológiai Közlöny 1972. 6. sz. 251 Ezek a tények azt bizonyítják, hogy a szennyvíznek és a mérgező anyagoknak a vizi szervezetekre gyakorolt hatását a halpróbával nem lehet megállapítani [40]. Új módszereket kellett hát kidolgozni annak eldöntésére, hogy a szennyvizek a vízfolyásokba ereszthetők-e. A vízvédelmet úgy kell megvalósítani, hogy a szennyvizek a befogadókban még több év múlva se okozzanak az ember számára nem kívánatos változásokat [40]. Sztroganov és Pozsitkov 1938—39-ben vizsgálni kezdte a műselyemgyárak szennyvizeinek a különböző vizi élőlények életfolyamataira gyakorolt hatását. Tanulmányozták azok ellenállóképességét néhány naptól 3—5 hónapig, táplálkozásuk intenzitását, oxigénfogyasztásukat, a C0

2 termelésüket, a szív- és légzés ritmusát, a vér hemoglobin tartalmát, és a vörös vérsejtek számát. Vizsgálták továbbá a rákok vedlését és szaporodását, meghatározták a toxikus anyagoknak a halak embrionális fejlődésére, valamint a fiatal egyedek életképességére gyakorolt hatását. Kísérleteket végeztek egészséges és fertőzött halakkal különböző hőmérsékleten. Tesztszervezetként egysejtűeket, férgeket, rákokat és mintegy 15 halfajt használtak [41]. Ezekkel a vizsgálatokkal is bizonyították azt, hogy a különböző élőlények egy és ugyanazon toxikus anyaggal szemben különböző érzékenvségűek, valamint azt is, hogy milyen mértékben károsodik az élőlények anyagcseréje, embrionális fejlődése, szaporodása, megváltozik a vérük összetétele, a légzés és a szívverés ritmusa. A szervezet bizonyos ideig még él, külső jelekben nem különbözik az egészségestől, de a károsodás néhány hét vagy hónap múlva pusztulásukat okozhatja. Más esetekben az ivarérett állatok élnek, de nem szaporodnak, vagy szaporodnak ugyan, de a megszületett fiatal egyedek gyorsan elpusztultak. Bastan, Neszmejanov és Csisztjakov 1941-ben egy kis monográfiát adott ki, melyben megállapították a vízfolyásokban a mérgező anyagok megengedhető koncentrációit [3]. A II. Világháború után kiszélesedtek a toxikológiai kutatások és egyre több dolgozat jelent meg. Ezek közül a legjelentősebbek: a cellulózipari szennyvizek különböző halakra gyakorolt hatása [22], néhány mérgező anyag hatása a halakra és gerinctelenekre [42], a vas-, és alumíniumsók hatása az akváriumi halak növekedésére, 0.

2 fogyasztására és ammónia kiválasztására [23, 24]. Ezek a vizsgálatok mind alátámasztják azt a már korábban megállapított tényt, hogy a toxikus anyagok különböző mértékben károsítják az élőlények életfolyamatait. A GoszNIORH munkatársai 1952-ben külön füzetet adtak ki a víztoxikológia kérdéseiről, melyben a különböző szennyvizeknek és azok összetevőinek a különböző élőlények életfolyamataira gyakorolt hatását dolgozták fel, pl.: életképesség, szívverés ritmusa, táplálkozás és növekedés, szaporodás, a különböző halak, rákok, árvaszúnyog lárvák, és más élőlények életképessége, a Daphnia-k szaporodása két nemzedéken keresztül, a fenéklakó élőlények eloszlása, a toxikus anyagoknak a denitrifikációra, deszulfurikáeióra, a N anaerob megkötésére és egyéb folyamatokra gyakorolt hatása. Veszelov 1953-ban megjelent dolgozatában a szennyvizeket kémiai összetételük és a vizi élőlényekre gyakorolt hatásuk alapján az alábbi négy csoportra osztotta: 1. szervesanyag tartalmú nem toxikus hatású, 2. szervesanyag tartalmú toxikus hatású, 3. szervetlenanyag tartalmú toxikus hatású, 4. szervetlenanyag tartalmú nem toxikus hatású szennyvizek [45]. Kanügina 1957-ben adatokat közölt az NaCl, KCl és MgCl

2-nak az élőlényekre kifejtett hatásáról. Rámutatott arra, hogy ezeknek az anyagoknak főleg a kationjai gátolják a biológiai folyamatokat. A különböző élőlények, azok életfolyamatai, valamint a vízfolyások biológiai folyamatai nem egyformán érzékenyek egy-egy anyaggal szemben. Az embernek ezért mindig a legérzékenyebb folyamatok természetes lefolyását kell biztosítani [16]. A fentiekben ismertetett munkákban a kutatók laboratóriumi kísérletekkel tárták fel a mérgek toxikus hatásának a mechanizmusát a szervezet szintjén (fiziológiai, biokémiai). A vízfolyásokban végzett vizsgálatokban pedig tanulmányozták az élőlények és a közeg kapcsolatát, kölcsönös viszonyát mind egyedi, mind pedig a nemzedékek fejlődése során. A víztoxikológia fejlődésériek harmadik szakasza Az 1960-as évek jelentik a víztoxikológia fejlődése harmadik szakaszának a kezdetét. Az elhatárolás alapja az, hogy egyrészt ekkor alkották meg a „víztoxikológia" szakkifejezést, ezzel az önálló tudománnyá lett, másrészt a kutatások megerősödésével koordinálták az egész országban e szakterület munkáját [39]. 1965-ben összehívták az Első Összövetségi Hidrobiológiái Kongresszust, melyen víztoxikológiai szimpóziumot is tartottak. 1966-ban a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Víztoxikológiai Bizottságot szervezett, mely a víztoxikológia területén jelentkező problémák megoldására és a tudományos munka szervezésére 1967-ben kibővített ülést tartott. Még ez év áprilisában Moszkvában a KGST tagországok részvételével víztoxikológiai szimpóziumot rendeztek [38]. 1968 februárjában összeült az Első Összövetségi Víztoxikológiai Konferencia, melyen több, mint 90 előadás hangzott el. A konferencia előadásait összegyűjtötték és a „Víztoxikológia kérdései" címen 1970-ben kiadták. A konferencia előadásai három téma köré csoportosultak: a víztoxikológia általános kérdései, a peszticidek hatása a vizi szervezetekre, valamint a foszfor, a fenol, a fémek és fémsók hatása a vizi szervezetekre [44]. Még ez év júliusában is tartottak egy tudományos konferenciát, melyen a Baltikum belvizei tanulmányozásának az eredményeit ismertették. Az elhangzott előadások egészségügyi-hidrobiológiái és víztoxikológiai tárgyúak voltak [1]. 1969 tavaszán Leningrádban toxikológiai szimpóziumot szerveztek, melynek két fő témája a toxikusság kritériumának a meghatározása, illetve új víztoxikológiai módszerek kidolgozása volt [7],