Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

10. szám - Mucsy György: Beszámoló osztrák szennyvíztisztítási tapasztalatokról

Mucsy Gy.: Osztrák szennyvíztisztítási tapasztalatok Hidrológiai Közlöny 1971. 10. sz. 469 Az utóülepítők hatásfoka igen jó, amire egyébként számítani is lehetett, mivel egyelőre a csúcsvízhozam esetében is 4,8 órás ülepítési idő állt rendelkezésre (a felszálló sebesség 0,42 m/ó volt). Ez a tervezett vízmennyiség esetében 2,5 órás érték körül várható majd. A vízbevezetés nem ún. „Stengel" fejeken át történt, hanem egymás mellé hézagosan felfüggesztett lapos acél terelők között. A vízkivétel pedig a nyugaton sok helyen szokásos kazettás gyűjtő vályú rendszerrel, amelynek legbelső vályúoldala mer ülőfalként is működött. A vasbeton konzolokon nyugvó alumínium és műanyag szerkezetű fogazott vályúrendszer vitatható hidraulikai előnye úgy gondolom nincsen arányban a nálunk általánosan alkalmazott egyszerű és olcsó egyoldali (esetleg kétoldali) beömlésű vályúval szembeni tetemes költségtöbblettel. Az utóülepítők vízfelületén időnként erős úszóréteg jelentkezett, amely a széljárás erősségétől függően annak 1/4—3/4 részét fedte. Ez — amint kiderült — egy 20—25%-os zsírtartalmú eleveniszap réteg, tehát nem a fenéken rothadásnak indult és onnan felúszott eleven iszapról volt szó. A réteg eléggé összefilcelődött, mivel a szennyvízben sok textília, szálasanyag is volt. E 3—5 cm-es réteg alatt a víz kristálytiszta volt, amit bizonyít az elfolyás minősége. Ugyanakkor külön ellenőriztük a felső vízréteg átlátszóságát, amely 31—39 cm között változott havi átlagban. Ez az ellenőrzés Secchi-féle koronggal történt. Igen jé) ellenőrzést biztosított ezenkívül egy, a tanszéken készített fotocellás átlátszóságmérő is. Az utóülepítőkbe betervezett, nálunk is alkalmazott úszóiszapeltávolító tölcsér távolról sem volt elégséges, gyakorlatilag hatástalan maradt ennyi úszóiszap eltávolítására. Ideiglenes megoldásként az úszóiszap kilapátolásával próbálkoztunk, majd — miután ez is eredménytelen volt — a vízszint felduzzasztása révén a merülőfal fölött elúsztattuk a réteget. Természetesen ez sem jelenthetett végleges megoldást egyrészt azért, mert a befogadó egyszerre nagytömegű szerves szennyeződést kapott, másrészt a visszaduzzasztást csak betétpallók alkalmazásával lehetett ilyen nehézkesen megoldani. Ezenkívül a recirkuláció megszüntetésével, a másik utóülepítő lezárásával az üzemmenet felborult. Kísérlet történt a belső köralakú gyűjtővályú középpont felé eső magasított oldalának (mely a merülőfal szerepét is betölti) vízszintben történő réselésével, amely azonban csak nagyobb hosszon és nem 1 m-en lehetett volna hatásos. A réteg vízsugárral való bontása sem volt hatásos. Az úszóiszap az erősen hideg időjárás beköszöntésével okozott különösen komoly gondot, mivel összefagyott, körbeforgás közben a lefölöző tölcsérnél megakadt, összetorlódott és részben összetörte a kotróberendezés vízfelszíni terelőlemezét úgy, hogy azt le kellett szerelni. Végleges, megnyugtató megoldás ottartózkodásom után alakult ki. Az ismertetettek felhívják a figyelmet arra, hogy egyszintes ülepítőknél, különösen zsíros olajos szennyvíz esetében fel kell készülni nagymennyisígű úszóiszap eltávolítására. Az előbb említett fotócellás iszapszintmérő révén kiváló alkalom nyílt az utóülepítőkben kialakult iszapszint változásának figyelemmel kísérésére. Ez egyrészt összefüggésben van az utóülepítőbe érkező szárazanyag terheléssel g/m

2, másrészt pedig a levegőztető medencében kialakult iszapkoncentráció (szárazanyag) függvénye. Az átlagos 5,7—6,6 kg/m

3 szárazanyagtartalom mellett az utóülepítőkben az iszapfelszín 90—95 cm mélyen helyezkedett el a vízfelszín alatt, ha azonban a levegőztető medencében a koncentrációt 7 kg/m

3 fölé emeltük, akkor már az iszapfelszín annyira felemelkedett, hogy iszaj) került az elfolyó vízbe. Az egyszerűségre való törekvés (a tervezésnél) lehetett az oka annak, hogy sajnos nem volt mód a recirkulációs iszapmennyiség közvetlen mérésére. Mennyiségét a recirkulációs szivattyúk teljesítményadataiból lehetett meghatározni. Nem mérhető közvetlenül a fölös iszap mennyisége sem. Ha iszapstabilizáció történik a második levegőztető medencében, és így a fölös eleven iszapot onnan engedik le, mennyiségét az ebbe a medencébe fölös (recirkulációbpl kivett) iszapot szállító kis centrifugál szivattyú (Q=2000 l/p) köbözéssel megállapított teljesítményéből és az üzemidőből számítottuk. Amennyiben mind a két medence levegőztető medenceként működött a fölös iszap térfogatát a leeresztő zsilipben levő átbukásból, szárazanyagtartalmát pedig a vett mintákból állapítottuk meg. A levegőztető medencék oldott oxigéntartalmának mérésére és regisztrálására betervezett Honevwell berendezéssel kapcsolatban nem szerezhettem tapasztalatokat, mivel ezt nem szállították még akkor le. A telep üzemeltetésével kapcsolatban meg kell jegyezni még azt, hogy az előírt napi kezelési munkákat a személyzet igen lelkiismeretesen végezte el. A javításokat a Csatornázási Ügyosztály sem ezen a telepen, sem egyéb műveinél, berendezéseinél nem maga végzi, hanem erre szerződése van a megfelelő cégekkel, amelyek a hiba bejelentése után haladék nélkül megjelennek a helyszínen. Nem kis gondot jelent egy ilyen méretű telepnél az utak, burkolt felületek, a füvesített, fásított terület karbantartása, valamint különösen a téli lióeltakarítás. A csatornázási Ügyosztály ezeket a munkákat is kiadta. Wien—Simmering-i központi szennyvíztisztító telep Általános ismertetés Bécs összegyűjtött szennyvizének tisztítására a város DK-i részén egy központi szennyvíztisztító telepet létesít a város. A szennyvíztisztító telep tervezését, illetve a tervezés irányítását a Bécsi Műszaki Főiskola Vízellátási- Szennyvíztisztítási és Vízvédelmi Tanszéke végezte, illetve végzi Dr. W. v. d. Emde professzor vezetésével. Az átfogó koncepció elfogadása után megindult a kiviteli tervek lépcsőzetes készítése, amely még jelenleg is folyik. A tervek szolgáltatása összhangban van a hitelek folyósításával és építés ütemével. Ennek megfelelően 1969-ben már elkez-