Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

5. szám - Dr. Oroszlány István: Az öntözővíz egyenlőtlen elosztásából fakadó károk. II. rész

Dr. Oroszlány I.: Áz öntözővíz egyenlőtlen elosztása Hidrológiai Közlöny 1971. 5. sz. 213 hozható az eltérő beázási értékekkel, hiszen szárazságra hajló termőhelyi viszonyaink között a legfőbb termőképesség szabályozó talajtényező éppen a víz. Az öntözővíz beszivárgási lehetőségei Az öntözés — éppen ez utóbbi tapasztalati tényismeret alapján — mesterséges vízpótlással kívánja a gyökérzóna vízkészletét a csapadékok kiegészítéseként időről-időre pótolni. A feltehetően empirikus alapon kialakított barázdás öntözésnél ez a cél könnyen elérhető. A talaj szelvény mélyebb rétegei a felület terhelése nélkül tölthető így fel jelentős tartalékszintre (4. ábra). A barázdákban végig futó víz érintkezésbe jutva a gyökérzóna „száraz" rétegeivel, azok szívóhatására — éppen úgy, mint a száraz felszínre hulló esőcseppek esetében — nedvesíti, „áztatja" az érintett rétegeket. Az elszivárgó víz természetesen itt is a „talajlevegő" rovására tölti ki a víztartó pórusteret. A felesleges talajlevegő kiáramlásának azonban ebben az esetben nincs különösebb akadálya. A talaj légtér és a légóceán közötti összeköttetést ugyanis semmi sem zavarja, mert a felszín — mint határréteg — a folyamat alatt száraz marad, és így a különböző szívóerők hatására „előrenyomuló víz" ellenhatás nélkül nedvesítheti a telítetlen rétegeket. Ily módon jelentős — 80— 120 mm — víztartalékkal lehet minden különösebb nehézség nélkül feltölteni a vízhiányos gyökérzónát anélkül, hogy a felszíni rétegeket „túltelítettük" volna. Ez nemcsak a talajszellőzés fenntartása, de egy váratlan időközi csapadék időleges terhelése helybentartása szempontjából is fontos termőhelyi (biofizikai) alaphelyzet. Esőszerű öntözésnél a mesterségesen kijuttatott víz — a természetes csapadékhoz hasonlóan — a teljes felületet terheli. Ebből adódik, hogy e felület terhelésével történő vízutánpótlás — mint a csapadékok esetében is — vizjlevegő konfliktust teremt a. beázás folyamatában. A következmény, hogy a beázás üteme — és ezzel a gyökérzónában tározódás lehetősége — az idő függvényében az üzemelési folyamat alatt törvényszerűen csökken. a gyökerek légellátottságát Abb. 4. Durchnassung bei lokaler Belastung. Die Erháltung der Luftverbindung sichert kontinuierlich die AuJfüllung der Wurzelzone und die Lujtversorgung der Wurzeln Magyarországon a nyári esők óraintenzitása ritkán éri el a 30—40 mm-t. Ezen belül a percintenzitás maximumai csak igen rövid időtartamra haladják meg — és meglehetősen ritkán — az 1 mm/perc értéket. Az esőcseppek átmérője legfeljebb 8 mm. Mégis milyen problematikus a csapadék szántóföldi „helybentartása"! A termőhelyi és talajfizikai okokat az előzőekben vázoltuk. Esőztető öntözésnél: 10 mm/óra intenzitású szórófejet véve alapul, ha az 3 percenként fordul egyet (20 fordulat egy óra alatt!), akkor is a talajfelszínt egyszerre terheli, 0,5 mm vízmennyiséggel. Igaz, ezt a vízmennyiséget kezdetben a felszín könnyen elnyeli, mert: 1. általában száraz felszínű, tehát igen nagy dinamikus vízelnyelőképességű talajt öntözünk; 2. kezdetben nincs a felszínen víztömeg, csak az intenzitás — és ezzel a felületrombolás — rendkívüli; 3. a szakaszos működés a felszíni rétegekben oldalszivárgást is lehetővé tesz hosszú perceken keresztül. A felső 5—10 cm beáztatása után — ami a gyökerek vízellátása szempontjából holt térnek számít — azonban tapasztalat szerint olyan rohamosan romlik a felszín átersztőképessége, hogy megindul a tócsásodás. A felületen összegyűlő víz természetes csapadékok esetében is beázási egyenetlenségeket, termőhelyi inhomogenizálódást indít el. Esőztető öntözésnél, a tócsásodás megindulása 8—12 mm kiadagolása után még azt is jelenti, hogy az energiaigényes „esőztetés" a talajon „árasztó", legjobb esetben „csörgedeztető" öntözésként realizálódik. Mivel azonban a táblafelszín — az esőztető öntözés hatásmechanizmusának téves értelmezése folytán — általában nincs előkészítve a kiegyenlítő felületi vízvisszatartásra, a termőképesség tenyészidő alatti differenciálódását maga az esőztetésesv felületterhelés, mint agrotechnikai eljárás indíthatja el a szántóföldi táblákon. Ennek következményeként hatásfokában nemcsak az öntözés, de a természetes csapadékok érvényesülése is rendkívüli mértékben csökkenhet a felszíni elfolyás útján kialakító „esőztetés" hatására. A felületet terhelő csapadék — mint a talaj hasznos vízkészletének természetes forrása — nem a legjobb hatásfokú fizikai lehetőség a termőhely szempontjából. A természetes növénytakaróval fedett területek vízforgalmi egyensúlya — a felszín szervesanyag borítottsága következtében — mégis biztosított az évek átlagában. A szántóföld csupasz felszíne azonban fizikailag jóval korlátozottabb lehetőségeket biztosít a felszínen keresztüli csapadékelnyelésre. Ezért kényszerült az agronómia évezredes gyakorlata a legkülönfélébb eljárásokat kidolgozni a csapadékvíz helybentartására, hogy az eredeti termőhelyi vízviszonyokat legalább megközelítő szinten fenn tudja tartani. Az esőztető öntözés — ha annak a gyökérzóna beáztatása a célja — nyilvánvalóan méginkább rászorul erre az agrotechnikai segítségre. A természetes esőhöz képest ugyanis sokkal rosszabb felszíni körülményeket teremt üzemeltetése. Ha mégis kényszerülünk, hogy a gyökérzóna vízpótlását