Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

5. szám - Dr. Oroszlány István: Az öntözővíz egyenlőtlen elosztásából fakadó károk. II. rész

212 Hidrológiai Közlöny 1971. 5. SÁ. Dr. Oroszlány I.: Az öntözővíz egyenlőtlen elosztása a beázás, annál vastagabb „telített" talajréteg választja el a felszínre hulló esőcseppet a száraz rétegek intenzív szívóerejétől, és így már csak a belső súrlódás következtében is, az idő függvényében törvényszerűen csökken a felszín csapadékelnyelő képessége. Idealizált modellünkön mindennek egyetlen következményét emeljük ki. Nevezetesen azt az állapotot, amikor a felszíni terhelés intenzitása eléri a folyamatosan csökkenő elnyelési sebességet. Ebben a határesetben — mint a ,,C" jelű ábravázlat szemlélteti — a felszíni rétegekben záródhatnak a vízcseppek, összefüggő csillogó vízhártvát képezve a felületen, aminek következtében a beszoruló talajlevegő ellenállása méginkább csökkenti az elnyelési sebességet. Az eső alatt a táblafelszín ekkor érkezik el ahhoz a ponthoz, amikor a levegő kipréselődését a beázó talajréteg légtérfogatcsökkenése már oly mértékben akadályozza, hogy a felszínen a vízhártya, vízréteggé vastagodik. Következmény: horizontális elmozdulás a felületen, vízlencsék megjelenése, összefolyás, majd a szántóföldi erózió megindulása. Addig tehát, amíg a morzsák közötti pórusok nem telítődnek, a kiszoruló levegő csak fékezi a beázást, Ha azonban a felületi vízterhelés elzárja a légösszeköttetést a légóceán felé, a beszoruló levegő ellennyomása egy bizonyos rétegvastagság beázása után — még az eső alatt — gyakorlatilag igen minimális értékre csökkentheti a csapadékelnyelési értéket annak ellenére, hogy az alsóbb rétegek még szárazak és így jelentős szívóerővel, illetve tározóképességgel rendelkeznek. A szántóföldön — sajnos — rendszerint jóval előbb megindul a felszíni vízhártya képződés és ezzel a tócsásodás, mint ahogy azt az eső előtti szerkezeti és porozitásállapot alapján várni lehetne. Az ok igen kézenfekvő. Mint a 2. ábrán látható, a felszíni morzsák az esőcseppek kinetikai energiájának hatására bizonyos idő után „szétáznak" és morzsaelemekké esnek szét. Ezek a morzsaelemek — talaj morzsaszemcsék — a vízzel lefelé mosódva feliszapolják az alsóbb morzsarétegek víz és légvezető pórusait és ezzel rohamosan csökkentik a beszivárgás—levegőkiáramlás lehetőségét. hetősége jelentős mértékben csökken Abb. 2. Die krumenzerstörende Wirkung der liegentropfen (Ablagerung) unterbricht vorzeitig die Luftverbindung und sumit vermindert sich die DurcKnassungsmöglichkeit in bedeutendem.Mass létre Abb. 3. Durchnassung bei vollstándiger Oberflüchenbélastung. Der Oberflachenabfluss bringt Wassertümpel, heterogene Fundortverhiiltnisse zustande Mélyebb beázásra ezek után már gyakorlatilag alig számíthatunk. A felületen összefutó víz mindenkor annak bizonyítéka, hogy a csapadék alatt a tábla elnyelőképessége és az eső intenzitása közötti egyensúly megbomlott. Olykor elég, ha ez csak pár négyzetméteren jelentkezik, a következményeit azonban az egész tábla, vagy még annál is nagyobb termőfelület viseli (3. ábra). Az agronómia e káros vízforgalmi jelenséget akkor tudja kiküszöbölni, ha a talajfelszínt következetesen olyan állapotban tartja, ami biztosítja az esőcseppek helybentartását és ezzel megteremti az érintkezés helyén való beszivárogtatás lehetőségét. Talajfizikailag a kézenfekvő mód: a feltalaj, de különösen a felszíni 8—10 cm-es talajrétegek makropórusainak olyan mértékű szaporítása, ami a víz—levegő ellenáramlását, erős felszíni vízterhelés alatt is, biztosítani képes. Köztudott, hogy egy jó őszi mélyszántás még fagyott állapotban is rendelkezik annyi makroüreggel, ami az olvadó hólé befogadását és helybentartását minden talajfizikai ellentmondás nélkül biztosítani tudja. A tenvészidő alatt — növénytakaróval fedett szántóföldeken — a levélzet felfogja az esőcseppek kinetikai energiáját. Ezzel lényegesen csökkent a felületrombolás lehetősége, s így a finomabb talaj elmunkálás ellenére is jobb lehet e területek esapadékelnyelő képessége, mint az azonos talajú, de fedetlen, esetleg tömődött felszínű területeké. (Pl. utak, elmunkálatlan tarlók stb.). A természetes csapadék helybentartása szántóföldi termesztési gyakorlatunkban az egyik legfőbb agronómiai cél. Megvalósulását a feltalaj, de méginkább a talajfelszín „lazán" tartása nagymértékben elősegíti. Szárazgazdálkodási rendszerünkben a nyári és az őszi talajelőkészítő, talajápoló munkák elsődlegesen szinte kivétel nélkül ezt a feladatot látják el. Az agronómiai értékelés alapján minden felszíni (feltalaj) fizikai állapot változtatás olyan eredményű, amilyen mértékben képes homogenizálni a szántóföldi tábla termőképességi potenciálját. A gyakorlatban a tenyészidő alatti termőképesség területi differenciálódása közvetlen kapcsolatba