Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)

8. szám - Dr. Schiefner Kálmán–Dr. Ormay László: Vegyi anyagokkal erősen szennyezett vízfolyások higiénes mikrobiológiai vizsgálata

Hidrológiai Közlöny 1969. 8. sz. 375 BIOLÓGIA Vegyi anyagokkal erősen szennyezett vízfolyások higiénés mikrobiológiai vizsgálata* Dr. SOHIEFNER KÁIMÁN és dr. O R M A Y LÁSZLÓ, az orvostudományok kandidátusa »* Bevezetés A felszíni vizek tisztasága, a különféle szennyeződésektől való megóvása, népgazdasági érdek. A vízminőséget komplex: kémiai, bakteriológiai és biológiai vizsgálatok határozzák meg. Az utóbbi évtizedekben kiépült ipartelepek melléktermékei a befogadó felszíni vizeinket egyre jobban szennyezik. E szennyezések kimutatása és értékelése megkívánja a többirányú laboratóriumi ellenőrzés megvalósítását, a vizsgálati módszerek fejlesztését. Ismeretes, hogy a közvetett eljárásokkal (pl. oxigénfogyasztás) kimutatott szennyezettség nem határozza meg a szennyezőanyag minőségét, tulajdonságát, biológiai hatékonyságát, s egyes esetekben még a mennyiségét sem. Ezek a szennyezőanyagok házi vagy ipari jellegűek, melyek csak bizonyos esetekben (pl. túladagolás, túlterhelés mellett) veszélyesek, hatásuk lehet reverzibilis, mely a hatás megszüntetésével visszafejlődik, maradandó károsodás nélkül és lehetnek olyan tulajdonságú szennyezőanyagok is, melyek már kisebb mennyiségben is maradandó károsodást okozhatnak. Az alábbiakban ismertetendő vizsgálatainkban a szennyeződés jellegének, hatásának megismerésére, a rutinszerűen alkalmazott bakteriológiai és a kisebb számú kémiai vizsgálatok elvégzésén kívül újabb: elsősorban mikrobiológiai eljárásokat alkalmaztunk. Célul tűztük ki: tanulmányozni, hogy a felszíni vizet ért szennyeződés — konkrétan a balatonfűzfői ipari létesítmény melléktermékei — a különböző vegyianyagok, mikrokémiai szennyezések, a befogadó vízfolyás élővíz jellegét mennyire befolyásolják", s e változások észlelésére alkalmazott módszerek eredményei, együttes értékelésük során vajon jobban tükrözik-e a felszíni vizet ért szenynyeződés természetét, biológiai hatásmechanizmusát. Tudjuk, hogy a felszíni vizet ért szennyeződést az élővíz öntisztító tevékenysége hosszabb-rövidebb idő alatt elbontja, hacsak a szennyeződés nem olyan természetű, hogy a biológiai lebontás folyamatát gátolja, vagy annak ellenáll. Ebben az esetben a szennyeződés mint mérgező, toxikus anyag hat kedvezőtlenül, nemcsak a felszíni víz minőségére, hanem a lebontási, öntisztulási folyamat kialakulására is. A természetes biológiai folyamat alapja az öntisztulás: a mikroorganizmusok szakadatlan tevékenysége. Az öntisztulás a különféle szaprofita baktériumok tevékenységével kezdődik: oxidatív lebontás útján. Az oxigénszükséglet biztosításában az algáknak fontos szerepük van, közben felhasználják az anorganikus bomlástermékeket is. A folyamat során elszaporodó baktó* Az előadás elhangzott a Magyar Hidrológiai Társaság Limnológiai Szakosztályának előadóülésén, 1967. május 18. ** Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. riumok és algák, az állati egy- és többsejtűek; Protozoák és kis rákok tápanyagai, míg az utóbbiak fontos haltáplálókot is képeznek. Az öntisztulásban a Protozoák ós kis rákok szerepe is jelentős, mivel pusztítják a baktériumokat ós részben az algákat. A Protozoák a szuszpendált anyagokat kiszűrik a vízből, s ezáltal tisztítják. Normál körülmények között e röviden vázolt élőlénylánc mennyiségi és minőségi egyensúlyt képez, melyet a különféle szennyeződések, toxikus anyagok, az egyes mikroszervezetek szelektív vagy fokozott pusztításával megbonthatnak. Vizsgálati módszerek Mikrobiológiai eljárásaink megválasztása során a fekális és az általános szennyeződés kimutatására, az öntisztítási folyamat előrehaladásának, valamint a táplálék-láncnak vizsgálatára törekedtünk a higiénés gyakorlatban már eddig is alkalmazott rutin (coli-szám, összes baktériumszám, Clostridium-szám) módszereken kívül: a BMT-coli érték, a Streptococcus faecalis-szám, fágpozitivitás, Salmonella kimutatás, mint bakteriológiai; a minőségi és mennyiségi biológiai kép, a Pantle—Buckféle szaprobiológiai index, mint biológiai ós egyes toxikológiai eljárások együttes alkalmazásával. E módszerek közül az általános vízbakteriológiai gyakorlatban a coli-számot és a baktériumszám meghatározását, mint a szennyeződós mértékét jelző indikátort már évtizedek óta alkalmazzák és eredményeit értékeljük ma is. Régebbi felszíni-vízvizsgálati adatok alapján Hernády M.—Rosztóczy E. (1935-hen) a Tisza ós a Maros szennyezettségére, fertőzöttsógére hívta fel a figyelmet; Rigler a pesti Dunát vizsgálta, Marcinkievitz pedig a győri tífuszjárvány okát a Kis-Duna bakteriális szennyezettségében látta. Az utóbbi években Papp Sz. (1961) tíz éves vizsgálati adatok statisztikai értékelése alapján az említett bakteriológiai jellemzőket is figyelembe véve osztályozta felszíni vizeinket, s a komplex vízvizsgálati gyakorlat során számos OKI közleményben nyertek eredményei pozitív órtókelóst. Hasonlóan elterjedten alkalmazzák a régebbi (régebben elzajlott vagy hosszú időn át fennálló) szennyeződés kimutatására a Clostridium-szám meghatározását is. A felszíni vizek fág vizsgálatára hazánkban Gajzágó D. 1936-ban hívta fel a figyelmot. A fágoknak szerepet tulajdonítanak az öntisztításban is. Páter J. (1942, 1943), Bérezik Á.—V. Kozma E.—Molnár M. (1967) Bíró Gy. (1967), közleményeikben a fágvizsgálatoknak önálló vagy kémiai, bakteriológiai és biológiai módszerekkel együttesen, komplex értékelést adtak. A bakteriológiai módszerek közül a fekális szennyeződés kimutatására a Streptococcus faecalis-szám meghatározását több külföldi szabványban előírják, a magyar ós a javasolt KGST-szabvány pedig elvégzését javasolja. Vizsgáltuk a BMT-coli érték nagyságát is Bringmann G. ésKühnR. (1958) munkája alapján. A BMT-coli meghatározása során allatokat kaptunk a heterotróf organizmusok anyagcserefolyamataiban jelentős, még nem mineralizált nitrogénvegyületek biológiai értékéről, menynyiségéről, mely adat a befogadónak általában szerves nitrogéntartalmú szennyvízzel történt terhelésének egyik indikátora. A patogén baktériumféleségek kimutathatósága a felszíni vízből rendszerint problematikus. A Salmlonellacsoport tagjait hazánkban Joós I. (1934), Haranghy L. (1929), Hernády M.—Rosztóczy E. (1935), Páter J. (1942), Gregács M.—Mérő E. (1964) és újabban számos KÖJÁL -laboratórium is sikeresen tenyésztette ki fel-