Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)

6. szám - Emlékünnepély a szegedi árvíz 90 éves évfordulója alkalmából - Megnyitó: Dévény István

244 Hidrológiai Közlöny 1969. 6. sz. A szegedi árvíz 90 éves Minden folyónak külön élete, sajátos természete van. Innen ered a találó kifejezés: „élővízfolyás". A Tisza a szabályozás folytán kialakult új helyzetet, ami a szegedi árvíz idején még nem stabilizálódhatott, ma már „elfogadta". „Alkalmazkodott hozzá". A meder beágyazódott, csökkent a medervándorlás, növekedett az árvízi biztonság és a hajózási viszonyok is javultak. Ennek ellenére még ma is sok a tennivaló. Országunk területének 25%-át, a nagyfolyók árvízszintjénél mélyebben fekvő, kereken 22 800 km

2 területet, 4000 km hosszú árvédelmi töltésrendszer védi az elöntéstől. Magyarország mezőgazdasági művelés alatt álló területének 1/

i-e az ármentesítés eredményeként vált mocsárvilágból termőfölddé. E hatalmas munka jelentősége különösen akkor domborodik ki, ha figyelembe vesszük, hogy az árvíz pusztító ereje elleni hősi erőfeszítések, a csatavesztések és újrakezdések küzdelmes évtizede során elődeink, az alföldi szegényparasztok és agrárproletárok sokezernyi serege, kézi erővel, talicskával, kordéllyal, a mostoha körülményeket velük együtt vállaló, hivatásukat szerető vízimérnökökkel együtt építette ezt a monumentális művet, mely Európában a legnagyobb árvízvédelmi rendszer. Az árvízvédelem fejlesztésének, a gátak építésének sajátos módon rendszerint egy-egy árvízi katasztrófa adott lendületet. Az árvédelem nagy műve azonban csak akkor hatékony, ha nem alkalomszerűen, hanem előrelátó, tervszerű módon, nemcsak árvíz idején és az utána következő időszakokban, hanem következetes rendszerességgel végezzük fejlesztését. És ezt ma — ha még nem is kielégítő mértékben — de ilyen szellemben, ezt a törekvést valóra váltva oldjuk meg. A korszerű ármentesítés és folyószabályozás ügye különösen nagy léptekkel haladt előre az utóbbi másfél évtizedben. 1956 óta csaknem 3 milliárd forintot fordítottunk az árvízvédelem és a folyószabályozás tökéletesítésére. Árvédelmi rendszerünk a közepes árvizek ellen már teljes biztonságot ad. Szocialista társadalmi rendszerünk adott lehetőséget a népgazdaság erőforrásainak olyan hatékony, országos méretű mozgósítására, amelynek segítségével a rendkívüli árvizek ellen is növekvő eséllyel vehetjük fel a harcot, amint ezt az 1965. évi nagy dunai árvíz elleni védekezés is bizonyította. A múlt század nagy vízügyi munkaterve immár valósággá vált. A nagy mű azonban nincs és nem is lehet teljesen befejezve. A népgazdaság egészséges fejlődése egyfelől lehetővé teszi, másfelől parancsolóan előírja az árvízvédelem további, gyorsabb ütemű fejlesztését. Évről évre növekszik az árvíztől mentesített terület népgazdasági értéke. Gazdasági és politikai szempontok egyaránt azt követelik, hogy a lehető legnagyobb biztonságra építsük ki árvízvédelmi műveinket, a lehető legkisebbre csökkentsük az árvíztől védett terület elöntésének, árvízi katasztrófák bekövetkezésének kockázatát. Sok még a tennivaló, hogy elérjük a biztonságnak azt a mértékét, ami jelenlegi ismereteink és a műszaki haladás mai foka alapján lehetséges. Korlátozott erőforrásaink ismeretében kell döntenünk arról, hogy a helyi körülmények figyelembevételével és az optimális népgazdasági eredményre törekedve milyen sorrendben és milyen mértékben fejlesszük az egyes árvédelmi szakaszok biztonságát. Ez összefügg az árvíztől védett területeken a termelő erők fejlődésével. Nyilvánvaló például, hogy a Szeged környéki olajipar gyors fejlődése szükségessé teszi az árvédelmi töltések mielőbbi, nagyobb biztonságra való kiépítését. Az árvízkatasztrófa tapasztalatai alapján Szeged árvízi biztonságát már nem egy Tisza menti védvonalra alapozták, hanem a második védvonal, a várost övező körtöltés is megépült. Az árvízszint fölé emelt úthálózat megszabta a város elrendezését és felmagasított terepszintjének mértékét. Az erőteljesen fejlődő és iparosodó város védelme megköveteli a biztonság további növelését, az árvédelmi fal és a városmenti töltésszakaszok erősítését, sőt az új lakó- és ipartelepek védelmére új töltések építését. Szem előtt kell tartanunk azt a jól bevált alapelvet, hogy nem csupán a töltés, hanem az előtte, alatta és mögötte levő talaj, a szivárgás szempontjából összefüggő egészet alkotó talajtömb ellenállása védheti meg a mentesített területeket az árvíz elöntésétől. A szegedi árvíz idején is a katasztrófát kiváltó petresi gátszakadást nem a töltés magassági hiánya, hanem az árvíz tartósságából eredő atazas és megfolyás okozta. Az egykori jelentés szerint: „A töltés 20 öl hosszúságban egyszerre eltűnt, mint egy színpadi tünemény". Jól ismert tények igazolják (és a valószínűségszámítás matematikai módszereivel is alátámasztható), hogy a Tiszán az árvízvédelmi töltések terhelése a magas vízállás és a hosszú árvízi időtartam együttes jelentkezése jóval nagyobb, mint a Dunán. A szegedi árvíz példája is igazolja ezt. Ez is azt mutatja, hogy nem elegendő csak az árvíz magasságának figyelembevétele, mert a tartósságot is jellemző árvízi terhelés szabja meg az árvíz okozta igénybevételt. Ennek megfelelően a tiszai töltések méretei is meghaladják a dunai méreteket, de tovább kell erősítenünk azokat. Nem kisebb feladatunk azonban a Duna menti töltések erősítése, hogy éppúgy, mint a Tisza mentiek a 100 éves gyakoriságú árvizek ellen kellő biztonsággal védjék a mentesített területeket. Szükséges ez azért is, mert nemcsak a megépült töltések mérete nem felel meg a követelményeknek, de az utóbbi évek árvízi tapasztalata is igazolta; a töltések és az altalaj a hosszú ideig tartó ismételt árvízi terhelés következtében lazává, járatossá vált, „kifáradt", „elöregedett", teherbírása csökkent. Az árvízvédelem és folyószabályozás fejlesztése 1985-ig több mint 7 milliárd forintot igényel. A folyószabályozást és töltésépítést egységes tervek szerint összehangolva, a vízgazdálkodás komplex célkitűzései keretében végezzük. Ennek az elgondolásnak a jegyében született a Tisza csatornázásának koncepciója is, mely az öntözés, az ármentesítés, a folyószabályozás, a belvízrendezés, a víziúthálózat fejlesztése és a villamosenergia-termelés célját egyidejűleg szolgálja. E nagyszabású terv első lépcsője 1954-ben, Tiszalöknél megvalósult. Az innen kiágazó két nagy, „mesterséges folyó", a Keleti- és a Nvugati-Főcsatorna az Alföld távoli aszályos területeire vezeti el a Tisza éltető vizét.