Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)

6. szám - Emlékünnepély a szegedi árvíz 90 éves évfordulója alkalmából - Megnyitó: Dévény István

242 Hidrológiai Közlöny 1069. 6. sz. A szegedi árvíz 90 éves Emlékbeszéd DÉSBSIMRE az Országos Vízügyi Hivatal elnöke A környező hegyekből lezúduló árvizek és az ellenük folytatott küzdelem, a természet és a társadalom erőinek meg-megújuló csatája mély, örök nyomokat vésett a Kárpát-medence síksági tájainak arculatára. Sorsformáló hatással volt a nép boldogulására, városok, községek kialakulására, fejlődésére, nemegyszer pusztulására. Jól példázza ezt Szeged város története, az 1879. évi szegedi árvíz, amelyre 90 év távlatából emlékezünk mai ünnepségünkön. Az Alföld pusztító árvizekben bővelkedő történelmének egyik legnagyobb katasztrófája zúdult 1879 tavaszán a Tisza menti virágzó városra. A szegedi nagy árvíz méreteiben és hatásában egyaránt felülmúlta a Pestet és Budát nagyrészt romba döntő emlékezetes 1838. évi árvizet is. A gátakat heteken át ostromló árvíz elleni hősies csatában, ma 90 éve Szeged „elesett", de az árvíz egyben történelmi fordulópontot hozott a romjaiból újjáépülő Szeged korszerű városképének kialakításában és a Tisza völgy árvízvédelme, sőt az egész magyar árvízvédelem fejlődésének történetében. Mi történt 90 esztendővel ezelőtt a Szeged környéki gátakon? A csaknem egy hónapig tartó árvíz kemény próbára tette a gyenge gátak teherbíró képességét. Március 5-én, Szegedtől északra, mintegy 30 km távolságra, Petresnél átszakadt a percsorai öblözet újonnan erősített gátja. Aznap a városi törvényhatóság segélykérő felirattal fordult a képviselőházhoz, amely azonban csak 10 nappal a katasztrófa bekövetkezése után tárgyalta a beadványt, holott a rendkívüli helyzetben az erők gyors mozgósítása talán megakadályozhatta volna a katasztrófát, vagy csökkenthétté volna méreteit. Az első órákban még nem is sejthették, hogy a percsorai gátszakadás milyen veszélyt jelent a városra. A lezúduló víz már a következő napon áttörte a régi sövényházi keresztgátat, harmadnap Algvő mellett elsodorta az alföldi vasút ugyancsak keresztgátként szolgáló töltését, elárasztva Algyőt és Tápét, majd a kiáradt víz a Tisza árvízszintjét is meghaladó magasságban zúdult a város felé a Baktói töltést és a várost nyugatról határoló vasútvonalat ostromolva. A várost így kétoldalról körülvette a kiáradt víz. Védekezésül hiába vágták át a Tápé alatti gátakat, hogy a vizet az alacsonyabb szinten levonuló Tisza hullámterére tereljék. Ez már nem mentette meg a várost. Március 8-án Dorozsma is víz alá került. Talán enyhíthette volna a helyzetet, ha a temesvári hadtest kivezényelt műszaki alakulatai a várostól délre levő Matyhidat és a töltést felrobbantják, hogy egy alsóbb szakaszon visszavezessék a várost nyugatról ostromló víztömeget a Tisza medrébe. Ez azonban nem történt meg. A legnagyobb elismeréssel kell megemlékeznünk a városi vészbizottság önkéntes alakulatainak, a folyammérnöki hivatalok legjobb műszaki erőinek, a katonaság műszaki segítségével folytatott hősi küzdelméről a vasúti töltés mentén, hogy a növekvő áradatot legalább ideig-óráig feltartóztassák és biztosítsák a menekülés útját a hajóhídon át Új Szeged felé. Előfordulhattak hiányosságok a védekezésben, de mindenképpen hősi, önfeláldozó helytállás volt, hogy az adott, rendkívül nehéz körülmények között 4 napig sikerült az áradatot feltartóztatni. Az árvíz elleni küzdelem utolsó szakaszában heves északi szélvihar tört ki, amely végképp lehetetlenné tette a védekezést. 1879. március 12-én hajnalban, fél három órakor megkondították a vészharangokat. A Makkos erdőnél az ár 100 méter hosszú szakaszon elsöpörte a vasúti töltést. A Szegedet keletről övező Tisza kiáradt vize nyugatról zúdult a városra. Reggelre a látóhatárig elnyúló áradat öntötte el a várost. Több mint két hónapig két méternél mélyebb víz borította a várost. A Tisza csak 182 nap múlva, augusztusban húzódott vissza medrébe. A városi közigazgatás tevékenysége a károsultak elhelyezésére és ellátására, az újjáépítés előkészítésére és megszervezésére azonban egy napig sem szünetelt. Úgy történt, ahogy Kossuth Lajos torinói emigrációjából írt levelében üzente, „Szegedet, Szeged népe támaszthatja fel". Hazai és külföldi szakértők jelentései, Szeged város emlékirata a szegedi árvízről nemcsak a korabeli árvízvédelem nagyszabású művének továbbfejlesztéséhez, de mai, korszerű árvízvédelmünk kiépítéséhez is értékes, tanulságokban gazdag anyagot adott. Az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófa okait vizsgálva mindenekelőtt a rendkívül kedvezőtlen időjárási és vízjárási körülmények egybeesésére, öszszegeződésére kell rámutatnunk. Az előző év ősze is rendkívül csapadékos, a Tisza vízállása pedig már decemberben igen magas volt. A további hófelhalmozódásból, majd február végétől kiterjedt esőzéssel együttjáró olvadásból származó víztömegek a már teltmedrű Tiszán ismételt árhullámokat indítottak el, amelyek a Körös árhullámával találkoztak. Ez időben a vízrajzi észlelési adatok, az előrejelzés, a műszaki tapasztalatok még hiányosak, a védekezés felkészültsége, műszaki eszközei elmaradottak voltak. A védekezés azonban rendkívüli méretű volt. Az ármentesítési munkálatok rendszertelensége és az árvízvédelem ügyének általános szervezetlensége alapján azonban szinte előrelátható volt a katasztrófa bekövetkezése, amint ezt több korabeli dokumentum tanúsítja. A Tisza szabályozási és ármentesítési munkái az 1830. évi árvíz után kezdődtek. Széchenyi István messzetekintő gazdaságpolitikai koncepciója és Vásárhelyi Pál tervei alapján 1846 nyarán Tiszadobnál indult meg a nagy munka, amely műszaki alapelveiben is kiállta az idők próbáját. A korábbi évek ismétlődő árvizei ellen folytatott többé-kevésbé eredményes küzdelem után a szegedi árvízkatasztrófa az évtizedek óta tartó ármentesítési munkák súlyos vereségét jelentette. A közvé-