Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

8. szám - Csanády Mihály: Oxidációs árkos szennyvíztisztítók működése hazánkban

Csanády M.: Oxidációs árkos, szennyvíztisztítók Hidrológiai Közlöny 1968. 8. sz. 371 A téli üzemeltetés kérdésében tapasztalatot nem szerezhettünk, mivel az utolsó két tél enyhe volt. Három éve, amikor még csak két árok volt üzemben, észleltünk jegesedés okozta károsodást. Ilyesmi megelőzésére az irodalmi részben említett Baller-féle javaslatok megvalósítása látszik célszerűnek. Elméleti szempontból érdekes — bár lehet véletlen is —, hogy az oxidációs árkot elhagyó tisztított szennyvíz mintákban (34 eset) a rothadási próba vagy 24 órán belül pozitív, vagy 48 órán túl negatív eredményt adott, a második 24 órában pozitív reakciót adó minta nem fordult elő. A felmerült nehézségek, a nem mindig jó tisztítási hatásfok azt bizonyítja, hogy az oxidációs árok kezelése szakértelmet igényel. Nyugati szerzők is azt állapították meg [5], hogy az oxidációs árkok kezeléséhez is ugyanolyan szakképzettség szükséges mint az egyéb eleveniszapos berendezéseknél. A sokak által hangoztatott kisebb kezelési igény csak a munka mennyiségére vonatkozhat, a minőségre nem! Az oxidációs árokra is igaz tehát, amit már több ízben hangsúlyoztunk: a szennyvíztisztító telep nem mélyépítési létesítmény, hanem üzem, amelynek meghatározott technológiával meghatározott feladatot kell ellátnia! A technológia nem is egyszerű, irányítása, kézbentartása szakértelmet igényel. A szennyvíztisztításnak tehát szakmává kell válnia, és szakmunkásokat kell rá kiképezni! Az oxidációs árok helyes üzemeltetése tehát nagyobb szakértelmet igényel, mint egy csepegtetőtestes berendezés kezelése. A kezelésre fordított idő csökkenthető lesz akkor, ha a gépészeti berendezés üzembiztonsága terén előre tudunk lépni. Ha a gépészeti berendezés (rotor, szivattyúk) működési hibáit észlelő és azt megfelelő szolgálati helyen jelző berendezést szerelnek fel, a kezelés a tényleges munkaigénynek megfelelően napi néhány órára korlátozható. Biztosítani kell viszont azt, hogy a hiba-jelzést néhány órán belül hibaelhárítás kövesse, ehhez a szükséges eszközök (tartalék alkatrészek stb.) és személyek biztosítva legyenek. Technológiai és szerkezeti részletekkel nem kívánok foglalkozni, ezzel kapcsolatban Körösmezey László összefoglalóira [6, 18] utalok. Két legfontosabb megállapítását idézem — azokkal teljesen egyetértve — : 1. Hazai viszonyok között egyelőre folyamatos üzemű, utóülepítővel ellátott oxidációs árkokat célszerű alkalmazni. 2. Megfelelően nagy méretű utóülepítővel és bőséges recirkulációval gondoskodni kell a tervezettnél hígabb szennyvíz esetén is a lehető legnagyobb iszapsűrűség kialakításáról. Ezen utóbbi megállapításhoz annyit fűzök hozzá, hogy ahol a szennyvíz erősen híg volta előre látható és a napszakos mennyiségi ingadozás nem túl nagy, célszerűbb lehet megmaradni a csepegtetőtestes rendszer mellett. Normális, vagy a normálisnál nagyobb szenynyezettségű szennyvíz, erős mennyiségi, vagy minőségi ingadozás esetén bizonyos mérettartományban célszerű az oxidációs árok alkalmazása. Az alkalmazás feltételéül keli szabni azonban azt, hogy a leendő üzemeltetőnek a kellő szakképzettségű kezelőről gondoskodnia kell. Az oxidációs árkos berendezések helyes működésének feltétele tehát a gépészeti berendezés üzembiztonságának növelése, az üzemeltetés színvonalának lényeges javítása. Az eljárás nehézségeit, az alkalmazhatóság korlátait ismerve lehet megszabni az alkalmazás helyes módját és mértékét. Ehhez kívánt hozzájárulni a tanulmány a hazai tapasztalatok és problémák ismertetésével. Összefoglalás Magyarországon 1967 közepéig 15 oxidációs árkos szennyvíztisztító berendezés épült. A tanulmány 10 működő berendezés vizsgálata alapján nyújt áttekintést az első tapasztalatokról, bemutatja az elért tisztítási hatásfokszámszerű adatait is. A jól kezelt, nem túl híg szennyvizet kapó berendezések tisztítási hatásfoka megfelelő. Különösen jónak bizonyult a bakteriológiai hatásfok. Híg szennyvíz esetén, különösen akkor, ha a szennyvíz mennyisége is kevesebb volt a tervezettnél, az árokban az eleveniszap igen lassan szaporodott, a szükséges iszapkoncentrációt elérni, sőt megközelíteni sem sikerült. A kis iszaptartalom — nagy fajlagos iszapterhelés — miatt ilyenkor az iszap rothadóképes maradt, a levegőztető berendezés üzemzavara esetén bekövetkezett az anaerob állapot. Az anaerobbá vált árkot tartós levegőztetéssel nem sikerült aerob állapotúvá visszaalakítani. Az iszaptartalom növekedését néhány esetben tömeges Daphnia elszaporodás akadályozta. A levegőztető berendezés üzemzavara a nyári hónapokban ;— kevéssé terhelt árkok esetében — víz virágzást okozott. Ilyenkor a szervesanyaglebontási hatásfok erősen leromlott, a bakteriológiai hatásfok viszont igen jó volt. A téli üzemeltetésre tapasztalatot nem szerezhettünk, mivel az utolsó két tél enyhe volt. Az oxidációs árok szakszerű kezelést igényel. A levegőztető szerkezet üzembiztonságának növelése és általában a kezelés színvonalának javítása nélkül nem várhatunk jó eredményt. Ilyen nehézségek miatt egyelőre nem javasolható a szakaszos működésű, utóülepítő nélküli árok-típus alkalmazása. IRODALOM [1] Körösmezey L.: Szellőztető árok alkalmazása szennyvíz biológiai tisztítására. Hidrol. Közi. 41, 121—26 (1901). [2] Pasveer, A.: Az eleveniszapos szennyvíztisztítók kót új fejlődési iránya. Hidrol. Közi. 42, 416—20 (1962). [3] Körösmezey L.: Néhány újabb adat a szellőztető árokról. Hidrol. Közi. 43, 39—42 (1963). [4] Körösmezey L.: Szellőztető árkok hazai alkalmazása. Műszaki Tervezés 1964. 2. [5] Illés I.: Újabb kutatási és gyakorlati eredmények a nyugat-európai árkos biológiai szennyvíztisztító telepekkel kapcsolatban. Hidrol. Közi. 47, 418—27. (1967). [6] Körösmezey L.: Hozzászólás Illés I. cikkéhez. Hidrol. Közi. 47, 427—29 (1967).