Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

6. szám - Dégen Imre: A vízgazdálkodás és az új gazdaságirányítási rendszer

246 Hidrológiai Közlöny 1968. 6. sz. Dégen I.: A vízgazdálkodás a természetes lefolyás kellő időbeli elosztását szabályozzák és a készleteket a területen elosztják. Ilyen vízpótló mű a Tisza völgyében a Kiskörei Vízlépcső, amelynek első üteme 1972-re készül el és jelentősen hozzájárul a Tiszavölgy aszályos térségében a vízigény és készlet közötti egyensúly megteremtéséhez. Előzetes számítás szerint azonban a Tisza völgyében a vízigények teljes kielégítéséhez 1985-ig előreláthatólag a Csongrádi Vízlépcső megépítésére is szükség lesz. Ezen kívül, a Balaton vízszintjének megfelelő szabályozása és a középdunántúli térség vízhiányának megszüntetésére a Sió teljes csatornázása is szükségessé válik. A továbbiakban a kőrösladányi duzzasztót is meg kell építenünk. Ezzel a Körösök völgyének vízgazdálkodása is teljesebbé válik. Már most is valószínűnek látszik, hogy 1985-ig a Tisza vízpótlására a Duna-Tisza csatorna megépítéséhez is hozzá kell kezdenünk. A korszerű vízgazdálkodásban a víztárolásnak nemcsak a vizek kártételei elleni védelemben van fontos szerepe, hanem a vízhasznosításban is. A meglevő mintegy 300 millió m

3 térfogatú tárolótérrel együtt 1985-ig mintegy 1 milliárd m

3-re, nagyobb távlatra pedig 1,9 milliárd m

3-re növeljük a mesterségesen tárolt víz mennyiségét. Az egyensúly megteremtéséhez ezen felül a vízigények és a normák felülvizsgálata és műszakilag indokolt mértékben való megállapítása, a különböző népgazdasági igények összehangolása, víztakarékos ipari technológiák alkalmazása is szükséges. Az ilyen jellegű intézkedéseknek a vízfelhasználás csökkentésére gyakorolt kedvező hatását a következő példák is szemléltetik: Kaposvárott 1966-ban — megfelelő szakmai tájékoztatással és az ipari üzemek vízfelhasználásának átszervezésével — a vízmű 10 000 m

3/nap teljes termeléséből 1500 m

3/nap megtakarított termelési kapacitást külön beruházás nélkül átadhattak a lakossági vízellátás céljára. Ezúton a feleslegessé vált vízműbővítés révén mintegy 10—-12 millió Ft megtakarítást értek el. A technológia javításával a vízfogyasztás csökkentése terén elért eredményekre példaként megemlítem, hogy 1 tonna acél gyártása ma 10 m

3 vizet igényel a korábbi 300—400 m

3-rel szemben. A vízfogyasztás fajlagos csökkentésével, a vízforgatással és az ismételt vízfelhasználással érjük el, hogy bár 1965—1985 között az ipar teljes vízigénye napi 38 millió köbméterrel emelkedik, a frissvízigény ennek mindössze 43%ával, azaz 16 millió m

3/nappal növekszik. A vízigényes ipar kedvezőbb területi elhelyezése végett céltudatosabbá kell tenni a telepítéspolitikát. Az ipar jelenlegi aránytalan területi eloszlását mutatja, hogy az állami ipar 70%-a 5 megyébe (Pest, Borsod, Fejér, Komárom, Veszprém) települt, az összes vízfelhasználásnak ugyanakkor 80—84%-a erre a területre összpontosul, ugyanakkor a maradék 16—20% 14 megyére jut. A vízkészletgazdálkodás tehát a termelőerők térbeli elhelyezésével széleskörű kölcsöhatásban nagy térségek összefüggő szemléletét igényli. Sokrétű tevékenysége területileg, és funkcionálisan összekapcsolódik. Ennek megfelelően szoros kapcsolat alakul ki még a hatásában látszólag ellentétes vízhasznosítás és vízkárelhárítás között is. Ez a vízrendezési elvek korszerűsítését is szükségessé teszi (vízvisszatartás, vízgyűjtőterületek komplex rendezése stb.). Amilyen mértékben emelkedik a mezőgazdaság termelési színvonala és növekszik a víz szerepe a mezőgazdasági termelésben, olyan mértékben válik szükségessé a kultúrtechnikai beavatkozás a talaj kedvező vízállapotának elérésére. Éppen ezért — a korábbi egyoldalú szemlélettől eltérően — a síkvidéki vízrendezés rendeltetése ma már nemcsak a vízlevezetés, hanem a csapadék helyben tárolása és jobb hasznosítása. Az optimális vízvisszatartást egyfelől a lefolyó víz képződésének feltételeit módosító agrotechnikai műveletekkel, másfelől a levezetendő víz lefolyásának szabályozásával — tárolással, késleltetéssel — biztosíthatjuk. A mezőgazdaságban a víz legkedvezőbb hasznosulására a nagyüzemi gazdálkodás legkisebb terület-elemét — a táblát — úgy kell kialakítani, hogy egyidejűleg vízrendezési és vízhasznosítási egység is legyen. Ha a csapadék a helyszínen nem tárolható, levezetése során gondoskodnunk kell — tárolók, holtágak, terepmélyedések stb. révén — a szükséges késleltetésről és a visszatartás, illetve a későbbi hasznosítás lehetőségéről. A vízrendezési tevékenységnek, amely a természet vízviszonyait a társadalom számára kedvezően módosítja, a kizárólagos védelem helyett a kárelhárítás és a hasznosítás együttes folyamatává kell válnia. A síkvidéki vízrendezés során 1985-ig a közepes belvizek 10—14 napon belüli levezetését irányoztuk elő. Ehhez meg kell építenünk mintegy 10 000 km társulati és 15 000 km üzemi csatornát. A megépítendő csatornahálózattal a mai 0,6 km/ km

2 fajlagos csatornasűrűség km

2-ként 1 km-re növelhető. A tavaszi csapadékot raktározó víztárolók területét 64 000 holdra, a síkvidéki víztárolást műszaki eszközökkel 350 000 holdra kell növelnünk. A dombvidéki vízrendezés során a kisvízfolyások mederrendezését 15 300 km hosszúságú szakaszon kell elvégezni. A nyíltárkos talajvízszint-szabályozást 157 000 holdon, az alagcsövezést 113 000 holdon, a talajvédelem műszaki munkáit pedig mintegy 5 millió holdon kell elvégezni. A mezőgazdasági vízgazdálkodás szempontjából különös jelentősége van azoknak a vizsgálatoknak, amelyeket Oroszlány professzor vezetésével az Agrártudományi Egyetemen végeztek. E vizsgálatok célja az volt, hogy szabatosabb összefüggéseket állapítsanak meg a víz kárt okozó hatásának, illetve hasznosulásának az egyes időszakoktól függő változása terén. Több évtizedes termésadatoknak a csapadékjárási adatokkal való egybevetése egyértelműen igazolta, hogy a víz termésalakító szerepe — az éven belül — időszakonként erősen változik. A vízkár, tehát a csapadék és párolgás, illetve a lefolyás folyamata, a felszíni vizek keletkezésének valószínűsége, a levezetési idő szempontjából elsősorban április a kritikus időszaka. A vízhiány vonat-