Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

12. szám - Dr. Molnár Béla: A Dél-Alföld pleisztocén feltöltődésénak ritmusai és vízföldtani jelentőségük

548 Hidrológiai Közlöny 1967. 12. sz. Dr. Molnár B.: A Dél-Aljöld pleisztocén feltöltődése minták). Ez az összetétel eltér a fúrástól keletre levő terület hasonló mélységű rétegeinek összetételétől (Molnár 1964, 1965, 1966). Legjobban a dunai hordalékhoz hasonlít (Molnár 1964). Attól azonban nagyobb klorit-tartalma különbözteti meg. Lehordási iránya ÉNy-i lehetett, a DK felé átlós irányban folyó Duna szállította ide, amely a maihoz viszonyítva — az északról jövő mellékfolyói révén valószínűleg — nagyobb mennyiségben erodált a közismerten nagy klorit-tartalmú pannóniai üledékekből is. Ezt a keveredést jelzi a nagymennyiségű áthalmozott pannóniai korú pollen is (Miháltz 1961, Molnár 1961). Az eolikus üledék megjelenésétől, tehát 176 m-től 162 m-ig a mai dunai hordalékra jellemző az összetétel, amelyet a nagymennyiségű diopszid és a gránát bizonyít (2. ábra, 2. táblázat 10—12 minta). földpát % = 116 m-től 162 m-ig folyóvízi üledék van, amely a mai tiszavíz vidéki üledék jellemzőivel, és az eddigi üledéktípusokkal szemben a hipersztént, augitot és a bazaltos amfibolt tartalmazza nagyobb mennyiségben (1, 2. ábra 2. táblázat 7—8 minta). Ettől a mélységtől felfelé dunai és tiszavízvidéki származású üledék keverten települ. A keveredést a szemcsealakon kívül jelzi a két különböző lehordási területre jellemző ásványok együttes megjelenése, tehát a hiperszténé, augité, bazaltos amfibole, diopszidé és a gránáté (1. ábra, 2. táblázat 1—6 minta). 2. Cailleux (1965) módszert dolgozott ki a törmelékes üledék földpát mennyiségének értékelésére, amely mutatja a lerakódás idejének klimatikus és esetleg egyéb helyi viszonyait. E szerint megkülönböztet földpát dús és földpátban szegény üledéket. Ezt a 0,1—1,5 mm 0 üledékre a következő módon számítja: földpát • 100 földpát + kvarc + csillám + egyéb ásvány A földpátban dús üledéket okozhat pl. a periglaciális éghajlat is, amely a fizikai mállásnak jelentős, a kémiai mállásnak pedig kisebb szerepe miatt 20—55% közötti földpát arányt eredményez. A szentesi fúrás anyagában a földpát százaléka 29—47%, de legtöbbször csak 35—47% közötti (1—4. ábra, IV. oszlop első számcsoport). Ez azt bizonyítja, hogy a fúrásban harántolt rétegek hideg periglaciális klímában képződtek és rakódtak le, ugyanis még a legmélyebben települt üledék is 42% földpát arányt ért el. Más fúrásban pl. Macson a pleisztocén üledék alatti pannóniai rétegek földpátja a melegebb klímát jelezve 28% körüli menynyiségű. Makón pedig a levantei rétegekben, a nehézásvány-összetétel változása nélkül a földpát lefelé szintén a melegebb klímát jelezve fokozatosan csökken. A homokrétegekben megvizsgáltuk az összes ásványszemcséhez viszonyítva a mállott ásványok arányát is, ez 2—17% közötti volt (1—4. ábra, IV. oszlop második számcsoport). Több szakaszban nagyobb mennyiségben jelent meg a mállott ásvány, alulról felfelé ezek a következők: 365—400 m, 230—255 m és az 55—174 m közötti. Érdekes a karbonátos kőzettörmelék mennyisége is. (A mészkőből, dolomitból esetleg mészkonkrécióból származó törmelék). Ez a 176—492 m között nagy százalékban 7—16 között mutatkozott (2—4. ábra IV. oszlop, harmadik számcsoport). 176 m-től felfelé, tehát a futóhomok megjelenésétől 0—1%-os, csak a legfelső löszös mintában ért el újra 9,7%-ot (1—2. ábra, IV. oszlop). Ez a jelentős különbség megegyezik az eddig végzett más vizsgálatok eredményeiben is mutatkozó változásokkal, és egyben újabb bizonyítéka a lehordási terület megváltozásának is. A karbonát-tartalom vizsgálata Sósavas oldás után a C0

2 súlyveszteségből számítottuk. Ez úgy alakult, hogy 176—492 m között, ahol a karbonát kőzettörmelék is sok, nagy százalékot ért el, átlagosan 20—30% közöttit (1—4 ábra V. oszlop). Különösen nagy érték adódott 320 m körül, elérve a 40%-ot is. A 176 m felett lényegesen kevesebb átlagosan 10—15%. Ezt a különbséget elsősorban a lehordási terület megváltozása okozta. A letarolási és felhalmozódási terület íejlődéstörténeti összefüggései Dawis (1912) felszínfejlődéstani és Cholnoky (1925) folyószakaszjelleg változásainak magyarázatából kiindulva Miháltz (1955) foglalkozott az eróziós és a felhalmozódási terület fejlődéstani öszszefüggéseivel. Az ő gondolatmenetét kiegészítve és finomítva mutatja be a 13. ábra, hogy a két terület fejlődése elvileg hogyan történik. A letarolási és feltöltési terület közötti nagy szintkülönbség esetén a letarolási területen nagyesésű, tehát nagy munkaképességű folyók erodálnak. Ennek megfelelően a feltöltési területen — ahová a letarolt kőzettörmelék kerül — a legdurvább üledék rakódik le, a peremterületekről a a, Eróziós terület b, Felhalmozódási terület 13. ábra. Az eróziós terület és a felhalmozódási terület fejlődéstörténeti összefüggései Abb. 13. Entwicklungsgeschichtliche Zusammenhánge des Erosions gebiets und Lagerungsgebiets; a) Erosionsgebiet, b) Lagerungsgebiet