Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)
9. szám - Dr. Illés István: Újabb kutatási és gyakorlati eredmények a nyugat-európai árkos biológiai szennyvíztisztító telepekkel kapcsolatban (Hozzászólá: Kőrösmezey László és Csanádi Mihály)
428 Hidrológiai Közlöny 1967. 9. sz. Illés I.: Üjabb kutatási eredmények előirányzott 4 kg szárazanyag/m 3 árokban keringetett szennyvíziszapelegy koncentrációt. Ez viszont azt is jelenti, hogy a szennyvízzel szállított szennyeződés lebontását végző mikroszervezetek száma kevesebb a tervezettnél, tehát javul az egyensúly, mert kevesebb érkező szennyezéshez kevesebb mikroorganizmus életfeltételei biztosítottak. A tényleges helyzet a legtöbb esetben az, hogy a szennyvízzel érkező szennyezés még a csökkent iszapmennyiség mikroorganizmusainak táplálására is alig elégséges, így az iszap meglehetősen labilis állapotú, nem képes biztosítani éppen azokat az előnyöket, amelyek egyébként az oxidációs árkok tulajdonságai : üzembiztonság a lökésszerű hidraulikai és biológiai terheléssel szemben. Mi az oka ennek, és mi legyen a teendő? Sajnos országos jelenség az, hogy általában higak a házi jellegű szennyvizek és mennyiségük fajlagosan nagy. Ennek oka legtöbbször a csatornahálózat rossz minőségében rejlik: az infiltráló talajvíz hígítja fel. E nehézség káros hatása nem egyedül az oxidációs árkokat, hanem egyéb rendszereket is súlyosan érint. Megelőzésére nincs más mód, csak a vízzáró csatornaépítés. Az oxidációs árkos tisztítótelepen a védekezés speciális feladatok elé állítja a tervezőt. Mindenekelőtt az iszappal való helyes gazdálkodást kell megoldani és ezért híg szennyvíz esetén csak az utóülepítővel kiegészített rendszer alkalmazása ajánlható — kellő ülepítési idővel és kellő mérvű recirkulációval. Véleményem szerint ezzel a két eszközzel elérhető — ha nem is 4 kg/m 3 szárazanyagtartalom — de legalább is a szükséges TbjGtz viszony és az, hogy nem szökik meg az iszap a rendszerből. (Az u.i. nemcsak a tisztítási folyamatban jelentkező iszaphiány, hanem az elfolyást szennyező lebegőanyagtartalom miatt is káros.) Tehát az itt tett megállapítások 1. alatt közöltekkel egybehangzóan arra a következtetésre vezetnek, hogy hazai viszonyaink között — szemben a szakirodalmi megállapításokkal, ahol a szakaszos üzemű, vagy kettős-árkok is igen jól beváltak — folyamatos működésű, utóülepítős oxidációs árkot célszerű alkalmazni. 3. Igen kedvezők azonban a tapasztalatok az oxidációs árkok bakterológiai tisztítóképessége tekintetében. Részletekkel nem kívánok foglalkozni, mert a H. K. hasábjain erre vonatkozóan magának a vizsgálatokat végző Takács Sándor KÖJÁL főorvosnak a közeljövőben jelenik meg tanulmánya. Annyit azonban idézek e vizsgálati megfigyelésekből, hogy bakteriológiai szempontból kifogástalan szennyvizet bocsátott ki az oxidációs árkos rendszer még kezelési hibából eredő rossz tisztítási hatásfok mellett is, jó működés esetén meg bakteriológiai lag csaknem ivóvíz minőségű volt az elfolyó víz. 4. Az eddigi hazai megfigyelések szerint a sokak által oly aggodalommal várt téli üzemeltetés még nem okozott nehézségeket. Igaz, az elmúlt 2—3 tél szokatlan enyhesége megkímélte oxidációs árkainkat ettől a próbatételtől. Pétfürdőn például csaknem 1 hónapos téli áramszolgáltatási zavar se okozta az árok befagyását, igaz a vízvezetéki hálózat vízhőmérséklete átlagosan kb.»16°C. 1. kép. A gici sajtgyár oxidációs árka. Túlfolyó bukó és iszapleeresztő automata tolózár 5. Txilterhelés megfigyelésére még csak egy berendezés esetén nyílt mód -— túlterhelésen nem hidraulikai, hanem biológiai terhelést értve: a gici sajtgyár szennyvíztisztító berendezése esetében (1. kép). Eltekintve a gépészeti berendezés hibájától, ez a telep technológiai szempontból mondhatni várakozáson felül jól működik: jelentős, időnként 3 X -os túlterhelés mellett megbízhatóan tisztítja a néha több, mint átlag 4000 mg/l BOI- szennyezettségű tejipari szennyvizet 80—98%-os hatásfokkal. Ez a megfigyelés igazolja azt a korábbi, szakirodalmi közlést, hogy az oxidációs árkok jobban alkalmazkodnak a túlterheléshez, mint az alulterheléshez. 6. Az eddig megépült legnagyobb hazai oxidációs árkos telepen — a gyöngyösi erőmű tisztítóberendezésén — módunk volt egy már régebben felvetődött gondolat kipróbálására, amelyet állítólag Pasveer is megvalósított (bár hogy hogyan és milyen eredménnyel, arról nincs tudomásunk), t.i. árok szennyvíz-iszap elegyének légbefúvás segítségével történő körbeáramoltatására és oxigénellátására. Itt erre az a szükség vezetett, hogy a levegőztető rotor nem készült el időre. E célból az árok egyenes szakaszainak két keresztmetszetébe egy-egy merülőfalat, ill. bukófalat építettünk be — kísérleti jellege miatt pallókból — egymástól 1,0 m-re, és a kettő közé a vízszint alatt kí). 60 cm-re egy-egy légbefúvó csőrácsot. így a ventillátor által befúvott levegő mammutszivattvús hatását kihasználva és a merülőfal alatt átáramló, a légbefúvás által a bukón átemelt vizet az árokban körbe áramlásra kényszerítve kívántuk elérni a kefe helyettesítését. A módszer részleges sikerre vezetett, bár a kefe pótlásáról nem lehet beszélni. A levegőztetés többé-kevésbé sikerült és a befúvás helyén oldott oxigén kimutatható volt. Az áramlás előidézése csak kb. 10 cm/sec sebességig sikerült az árokban szükséges min. 30 cm/sec helyett, és így a vízrészecske — eltekintve attól, hogy ez a sebesség a lebegőanyag szállítására is kevés — mire az egyik légbefúvó helyet néhány méterrel elhagyja, oldott oxigéntartalma elhasználódik és útjának további szakaszán az aerob viszonyok nincsenek biztosítva.
