Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

9. szám - Dr. Illés István: Újabb kutatási és gyakorlati eredmények a nyugat-európai árkos biológiai szennyvíztisztító telepekkel kapcsolatban (Hozzászólá: Kőrösmezey László és Csanádi Mihály)

Illés 1.: Üjabb kutatási eredmények Hidrológiai Közlöny 1967. 9. sz. 429 Ilyen körülmények között a kívánatos tisztítás nem alakulhatott ki. Az oxigén jelenléte azonban a légbefúvás megkezdése előtt oldómedenceként működő árok nagyon bűzös állapotát, a rothadás folyamatát megakadályozza és az így kezelt szennyvíz a tisztítótelepet frissen, szagmentesen, de lényegében tisztítatlanul hagyja el. A légbefúvó-átemelő helyek kellő sűrítésével az alapjában helyes elvet meg lehetne valósítani a berendezés helyes működtetéséig, de ezzel már a kefés megoldással szembeni olcsóbbság és a nagyobb üzembiztosság lényegesen lecsökken ós nem látszik előnyösnek. * Az előzőkben vázoltak képezik a lényegét eddigi hazai megfigyeléseinknek. Úgy érzem elegendők ahhoz, hogy igazolják azokat a feltevéseket és reményeket, amelyek eddig a tervezők számára csak puszta szakirodalmi adatok voltak. Értékük éppen az, hogy saját fáradozásaink gyümölcsét ismerhetjük fel bennük. Egyéb, itt fel nem sorolható megfigyeléseink önmagukban talán jelentéktelenek, inkább az összbenyomás helyes kialakításához nyújtanak szempontokat. Mindezek alapján az alábbiakban lehetne öszszegezni a hazai tanulságokat: 1. Megerősítve látjuk a már korábban rögzített alapelvet: hazai viszonyaink között egyelőre folyamatos üzemű, utóülepítővel ellátott oxidációs árkokat célszerű alkalmazni. 2. Megfelelően nagyméretű utóülepítővel és bőséges recirkulációval gondoskodni kell a tervezettnél hígabb — esetleg nagyobb hígítóvízzel érkező szennyvíz esetén is a lehető legnagyobb iszapsűrűség kialakításáról. 3. Ha már tervezés során előrelátható, hogy a telepre érkező szennyvíz híg lesz, a számításnál G

sz értékét 3 kg/m

3-re vagy akár az alá célszerű csökkenteni. 4. Rotorként — az egészen kis berendezésektől eltekintve — célszerű dobrotort (Káfigrotor) alkalmazni. 5. Az árok medrét úgy kell kiképezni, hogy szűkűlés, sarok, szélesedés, vagy bármi, a mederszelvénybe nyúló akadály ne zavarja a nyugodt áramlást. 6. Ceterum censeo-ként szellőztető árkos telepekre is áll: ha nem sikerül akár adminisztratív, akár gazdasági eszközökkel, ill. szankciókkal egy felépült telep minimális igényességű kezelését és rendszeres karbantartását biztosítani, kidobott pénz minden, a telep építésére költött fillér. Befejezésül talán nem lesz érdektelen az alábbi számszerű adat: az országban jelenleg kb. 13 oxidációs árok készült el, ill. üzemképes állapotú. Kb. ugyanennyinek készültek el a tervei, ill. folyik az építése. Csanády Mihály*: A szerző tanulmánya képet ad az árkos szennyvíztisztítás fejlődéséről, egyes külföldi kísérletekről és tapasztalatokról. A hazai szakirodalomban első* Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. ként foglalkozik a nagy terhelésű árokkal, az ún. eleveniszapos árokkal. Először a tanulmányban felvetett néhány kérdést szeretnénk más oldalról is megvilágítani, majd a hazai alkalmazásról, az első hazai tapasztalatról ismertetek néhány adatot. Az eleveniszapos árok és a tulajdonképpeni oxidációs árok közötti különbség akkor látható világosan, ha a tisztítás során lejátszódó biokémiai folyamatok irányát, illetve bruttó eredményét tekintjük. Az aerob biológiai szennyvíztisztítás során — bizonyos egyszerűsítéssel — a következő szakaszok különböztethetők meg: a) a szennyanyag adszorpciója, b) szaporodási fázis: az adszorbeált szervesanyag a mikroorganizmusok élettevékenysége következtében sejtekké alakul. c) autooxidációs vagy elhaló szakasz: tápanyag hiányában a mikroorganizmusok saját sejtanyagukat dolgozzák fel. A legrövidebb levegőztetési idővel dolgozó ún. kontakt stabilizációs eleveniszapos eljárás esetében csak az a) folyamat játszódik le a szennyvizes térben. Az általánosan elterjedt nagyterhelésű eleveniszapos eljárás esetében a mikroorganizmusok a b) szakaszban vannak, meglehetősen sok és bomlékony fölösiszap keletkezik. [A kontakt stabilizációs eljárás esetében az iszaplevegőztető ún. reaerációs medencében megy végbe a b) folyamat.] A levegőztetési idő növelésével, vagyis az eleveniszap fajlagos terhelésének a csökkenésével elérhető, hogy a rendszer a c) szakaszba kerül: az iszap mennyisége, különösen annak bomlékonvabb része csökkenni kezd. Ezt a jelenséget használják ki a kisterhelésű, ún. teljesoxidációs eljárások (Totalkláranlage, treatment by extended aeration.) A teljesoxidációs rendszer egyik megvalósítási formája a Pasveer-féle oxidációs árok. Ugyanezen elv alapján működnek azonban a medencés teljesoxidációs berendezések is. Ez utóbbi rendszer főleg az Egyesült Államokban kedvelt, de Nyugateurópában is ismert, sőt hazánkban is épült már két ilyen rendszerű berendezés. Az eleveniszapos szennyvíztisztítás megvalósítása árok alakú medencében tehát nem valami elvi különlegesség, hanem a teljesoxidáció elvének egyik, műszakilag újszerű és — bizonyos mérettartományban — igen gazdaságos kivitele. Ebből és az előbbiekből következik, hogy a teljesoxidáció és az árok alakú levegőztető tér nem függ szorosan össze. A teljesoxidációs berendezés levegőztető tere lehet mély medence alakú, és fordítva: nagyterhelésű eleveniszapos berendezés levegőztető tere lehet árok alakú. Ezen utóbbi megoldás az ún. eleveniszapos árok. Ez tehát a hagyományos eleveniszapos rendszertől csak a levegőztető tér kialakításában különbözik. Ilyen értelemben tehát vitatható, hogy az eleveniszapos árkot egyáltalán tekinthetjük-e a teljesoxidációs árok továbbfejlesztésének, vagy pedig csak a teljesoxidációs rendszerben kialakított szerkezeti megoldásnak a hagyományos eleveniszapos rendszerbe való behelyettesítésének tekintsük. A folyamat elve ós a végbemenő biokémiai folya-