Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

8. szám - Csanády Mihály: Szennyvíziszap aerob lebontásának vizsgálata (Hozzászól: Benedek Pál)

382 Hidrológiai Közlöny 1967. 8. sz. Hozzászólás Benedek Pál A szennyvíztisztítás eddigi történetében nincs problematikusabb fejezet, mint az iszap víztelenítése. Soha nem várható, hogy a víztelenítés (mesterséges vagy szikkasztásos) szempontjából optimális körülményeket általánosan meg lehet szabni, annál is inkább, mert az iszap összetétele változik ugyanazon telepen belül is. Az 1964-es pécsi aerob iszapkezelési kísérletek során végzett szikkasztási próba a maga kisminta jellegével nem arra volt hivatva, hogy a szikkasztás kérdésében perdöntő bizonyítékokkal szolgáljon, hanem hogy azt a tévhitet oszlassa el, mely szerint az aerob kezelés a közönséges eleveniszap szikkaszthatóságát csökkenti. (Sajnálatos módon a szerző is többször hangot adott már ennek a véleményének.) Ezt a célját vitathatatlanul teljesítette is. Azzal kapcsolatban, hogy a dél-pesti friss eleveniszap rosszul adta le a vizét, meg kell említenem, hogy ugyanezt másutt viszont (Hódmezővásárhely, Balatonfüred, Pestlőrinc) sehol sem tapasztaltuk. A biokémiai reakciók sebessége valóban úgy csökken a hőmérséklet függvényében, ahogy Csanády Mihály írja, de az aerob szennyvíztisztítás hatásfokáról ezt nem lehet állítani. Közismert, hogy a +8 + 10°C vízhőmérséklet fölött a lebontás hatásfokában alig lehet változást észlelni. Az anaerob rothasztók egyensúlya ugyanakkor már 3—4°C hőmérséklet-csökkenés hatására felborulhat és a savas erjedés fog dominálni, ami sok egyéb hátránya mellett kellemetlen bűzt terjeszt (pl. Budakeszin). Különös, hogy nem említi a szerző a VITUKI 1964 évi beszámolójának a lehűlés leküzdésére tett javaslatát, nevezetesen a tisztított szennyvíznek hőpufferként való alkalmazását az aerob lebontóban. A fertőzőképességhez csak annyit fűznék, hogy a korszerű anaerob szennyvíztechnika külföldön mindenütt ún. gyorsrothasztókat alkalmaz. Ezek alap-jellegzetessége, a 10—15 napra csökkentett tartózkodási idő eléréséhez, az intenzív keverés, tehát a nyersiszap minél teljesebb összekeverése a rothasztó tartalmával. A patogén baktériumok és féregpeték viselkedésére ebben az esetben még megbízható adatok nem állnak rendelkezésre, de Liebmann (Münchener Beitráge, Band 10—12.) szerint 2 havi meleg rothasztás ad csak ilyen tekintetben megnyugtató eredményt. Válasz Benedek Pál hozzászólására Az aerob iszapkezelés, ezen belül a különálló aerob iszaplebontó alkalmazásának gondolata a hazai szakemberek körében 1961—62 táján vált ismertté, főleg Benedek Pál munkája nyomán. A gondolatot a tervező intézmények általában azonnal magukévá tették, és az aerob iszapkezelést 1962— 1963-ban széles körben betervezték, a hazai vidéki települések zöménél egyedül jó megoldásnak tartották. Ugyanakkor a külföldi szakemberek még vitatkoztak az eljárás alkalmazhatóságán, alkalmazásának lehetőségein. A közlemények ellentmondó adatokat tartalmaztak. A kérdés tisztázására kezdte meg a VITUKI is a tárgyra vonatkozó kísérleteit, amelyeknek célja ily módon az alapvető kérdések tisztázása, a különálló aerob iszaplebontó alkalmazhatóságának bizonyítása volt. Ezt a feladatot a kísérletek többé-kevésbé megoldották, de rámutattak arra is, hogy még számos kérdés nyitott, a technológia nem tekinthető üzemi méretben kipróbáltnak, sorozatszerűen tervezhetőnek. A cikkben ezen kísérletek alkalmával végzett méréseim eredményét igyekeztem tárgyilagosan, érdektelen külső félként értékelni. Tekintettel azonban arra, hogy az eljárás előnyei ismertek voltak, természerszerűleg a nehézségeket, a megoldatlan kérdéseket, tehát az eljárás hátrányos és vitatható oldalait domborítottam ki. Egyáltalán nem állítottam azt, hogy a kísérletek eredménye negatív volna, de nem tartom azokat eléggé meggyőzőnek sem. Uj technológia bevezetésekor a józan kritikára, az új eljárás előnyeinek és hátrányainak mérlegelésére szükség van. Alapvetően új eljárás esetén csak a gyakorlatban, üzemi méretben kipróbált és bevált technológiát szabad jónak tartani és sorozatszerűen megvalósítani. Az újnak kiritikátlan elfogadása, a „divat" követése a műszaki gyakorlatban is sokszor vezetett már rossz megoldásokra. Példa erre az 1950-es évek elején a nagyterhelésű csepegtetőtestek alkalmazása olyan helyeken is, ahol a gravitációs működés adott (pl. Mátraháza), ahol tehát a kisterhelésű test lett volna jobb. Ugyanígy divattá vált a közelmúltban a toronycsepegtetőtest, amit mint „modern" megoldást túl széles körben kezdtek alkalmazni, holott a hozzáfűzött reményeket általában nem váltotta be. Gazdasági szempontból nem mondható jónak az új eljárásoknak nagy szennyvíztelepeken való kipróbálása egyidejűleg több helyen, vagyis kísérletezés több millió forintos beruházásokkal. Inkább folyjék tovább a kísérleti munka félüzemi modelleken, létesüljön egy vagy két prototípus nagy berendezés, és csak a tapasztalatok egyértelműen kedvező volta esetén minősítsünk egy technológiát elfogadottnak, sorozatszerű megvalósításra alkalmasnak ! Ezen alapállás lerögzítése után röviden igyekszem válaszolni a hozzászólásban felvetett kérdésekre. 1. „Analitikai problémák" Benedek szerint a cikkből, ,az olvasható ki, hogy egyetlen helyes mérőszám létezik az aerob iszapkezelés során végbemenő változások ellenőrzésére", az izzítási veszteséggel mért százalékos szervesanyagtartalom. Ezt ilyen formában nem állítja a cikk, sőt a „Szervesanyagtartalom" alcímű részben kifejezetten az áll, hogv „amíg... a megfelelő száradóképességre nincs egyéb adatunk, nem tekinthetjük mellékesnek a szervesanyagtartalom csökkentését", tehát a szervesanyag csak jobb híján tekinthető a legfontosabb — de nem egyetlen —