Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

7. szám - Könyvismertetés

Scherf E.: Mikrotechnikai kapcsolatok nek ezt a további felosztását nem tartom szükségesnek. Ellenben osztom Urbancsek J. nemrég (1965.) kifejezett óhaját, hogv a Schmidt-féle tájegységek elhatároló vonalai mai ismereteinknek megfelelően jobban illesztessenek a tényleges, és itt elsősorban a tektonikus viszonyokhoz. A mellékelt térképvázlaton lerögzített saját tanulmányom alapján azonban a tájegységeknek olyan elaprózódását, amilyen pl. Urbancsek legutolsó közleményének 6. ábráján (1965., 122. old.) látható, sem helyesnek, sem célszerűnek nem tartom. Hiszen ezen a térképvázlaton majdnem teljesen hiányzanak a fejlődésben levő ,,meridionális" törések és ha ezeket saját vázlatom szerint szintén figyelembe vesszük, olyan elaprózódáshoz jutnánk, hogy egy-egy körzetbe már csak igen kevés kút bizonytalan elhatároló értékekkel jutna. A vizsgált terület egyébként a Schmidt-féle beosztásban a következő tájegységekben talál helyet: 48. sz.: azaz: ,,középalföldi depresszió É-i része" (ide tartozik a Tisza-ároktól a jugoszláv és román határig, É-on és K-en a Körösvidékig terjedő rész;) 47. sz.: azaz: „tiszamenti mélyterület"; (ide tartozik az aránylag keskeny Tisza-árok mélyedése): 43. sz.: azaz: „középalföldi hátság" (K-i része") ; ide tartozik a Duna—Tisza köze gerincvonalától K felé a Tisza-árokig, illetőleg D felé az országhatárig terjedő része). Magam még 1962-ben arra a meggyőződésre jutottam, hogy egyelőre a gyakorlat számára legmegfelelőbb felosztás az, ha területünket vízzel „kitűnően", „jól", „kielégítően" és „rosszul" ellátott kerületekbe osztjuk. Ezeket a fogalmakat azonban tudatosan nem kívántam számszerű szabatos alapra fektetni, bár az elhatárolásoknál a törésvonalakon kívül a fajlagos vízhozamok, mint néhány alább következő példa mutatja, fontos tájékoztató szerepet játszottak. Elsősorban a nyugalmi nyomómagasság (O-vízhozam) és a különböző szinteken megállapított vízhozam (tehát tulajdonképpen a faji. vízhozam) szolgált jellemzésül, amikor azonban a kutak korára és a vidék földtani felépítésére is tekintettel voltam. A kutak öregedéséből származó hibát úgy igyekeztem kiküszöbölni, hogy lehetőleg az utolsó 5 évben készült kutakat válogattam. De azért a régi kutak adatai is igen értékesek. Sokszor éppen a 40—50 évvel ezelőtt fúrt artézi kutak állandó jó vízszolgáltatása adja a legmegbízhatóbb kritériumot arra nézve, hogy a kút „jó", vagy éppen „kitűnő" vizeliátottságú területen fekszik. A minősítésnél jól fel tudtam használni azt a megfigyelésemet, hogy vízzel csak „jól" ellátott területeken a 100—150 m mély kutak rendesen még negatívok. Vízzel „kitűnően" ellátott vidékeken pedig ugyanilyen mélvkutak már +2 b 3 m nyugalmi vízszintet mutatnak és a rendes + 1 m-es megcsapolási szinten már 250—300 üt/perc hozamot adnak. Kecskeméten a városnak vízzel természettől fova jobban ellátott részét is csak „kielégítő" ellátottságának minősíthettem, mert bár a széktói vízmű kútjaiból percenként 1100—1200 liter vízmennyiséget is termelnek ez mégis csak a kutak ártalmas erőltetése, 10—20 m-es leszívási depressziók árán lehetséges. Igen eltérők a vélemények a geológiai törésvonalak szerepéről a kutak vízszolgáltatásánál. A hidrológusok egy része teoretikus okokból nem tulajdonít nekik lényeges vízhozamnövelő hatást, mert nyomásra keletkezett nyírási síkoknak „zártaknak kell lenniök". Munkám eredménye ezt a nézetet nem igazolja. Tapasztalatom szerint a töréseken, különösen pedig két vagy három markáns törés keresztetződésén lényeges vízhozam többlet jelentkezik a kutakban, még akkor is, ha nem gázos területen fekszenek. Gázos víztartók megcsapolásakor ez a többlet megsokszorosodhátik. Az ilyen hozamtöbbletek azonban csak addig tartanak, amíg a primér, vagy szekundér keletkezésű gáztartó kiürül. A térképemen látható sűrű töréshálózatot még 1962-ben hidromorfológiai alapon szerkesztettem. Tudvalevőleg a rögtektonikának a folyóvízhálózatok morfológiai kifejlődésére irányító hatása van, mert a víz mindig a legkisebb ellenállás irá' O O nyát követi, ez pedig a törés. Ezt az igazságot májtöbb mint egv évszázaddal ezelőtt jól megfigyelő francia geológusok, mint pl. de la Béche, Dumont, Omalius d'Halloy és mások észrevették. Ezt a régebbi irodalmat azután Daubrée A. dolgozta fel (1880, 275—281. old.), aki maga is sok újabb adattal gazdagította ezt a régi megfigyelési anyagot. A magyar geológusok és vízimérnökök figyelmét az ő munkájában kiváltképpen a VI. sz. táblamelléklet (280. ol. után) vonhatja magára, mely a Charentefolyó szegletes máanderfodrainak alaki összefüggését ábrázolja a Daubrée által megállapított mikrotektonikával. Teljesen a Tisza mederalakulására hasonlít Szentes ós Szeged között! A régebbi magyar földrajzi és földtani irodalomban sem hiányzanak munkák, melyek a rögtektonika és a folyómedrek kialakulása között fennálló szoros összefüggést tárgyalják. A rendelkezésemre álló helv sajnos még arra sem elég, hogy csupán a szerzők nevét és az évszámot közöljem; utalok 1947. és 1948. évi dolgozataimra; amelyeknek irodalmi utalásait vízföldtani leírásomban (1962) kiegészítettem. Ebben az anyagban figyelemre méltók Hoffer A. (1935) igen pontos csapásmegállapításai a folyóvízi morfológiából kiolvasható töréscsapásokra nézve. Fel kell továbbá külön is említenem Kádár L. (1939) és Varga L. (1939) dolgozatait, akik helyesen kerestek okozati kapcsolatot a Tisza. Körös és Maros kanyarulatainak képződése és a törések között. Kádár a törések irányító hatásával helyesen magyarázta a Tisza szolnoki, tiszavezsenvi és cibakházai óriáskanyarulatainak keletkezését és a Körösön a békésszentandrási- szarvasi tájékon észlelhető sajátságos mederalakulást. Varga meglátta és helyes irányban vette fel az Orosháza és Apátfalva között csapó törést a Szárazér békéssámsoni óriáskanyarjának alakja szerint. Azonban ezt a helyes geotektonikus szemléletet nem fejlesztette ki tovább a Körös és Tisza egész völgyére, mint ezt térképemen megkísérlem. Ezt Kádár sem kísérelte meg, sőt később (1955, 1960) elvetette a tektonikus magyarázatot.