Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

4. szám - A Magyar Hidrológiai Társaság 50 éves jubiliumi ülésének előadásai - Ihrig Dénes: A vízrendezési munkák fejlődése

158 Hidrológiai Közlöny 1967. 4. sz. Ihrig D.: A vízrendezési munkák vei nagykiterjedésű mocsarak és lápok birodalmává váljanak. A hegyek közül kilépő folyók a hirtelen eséscsökkenés következtében lerakták hordalékukat, és a laza feltöltésen szerteágazó, kóválygó mederben folytatták útjukat" ... „És megts ez a mocsárvilág nem hatott visszariasztóan. A hegység alján, a lápok között kincsekben gazdag föld húzódott a meszszeségbe, melyet buja növényzet és erdőrengeteg borított". Sok évezred múlott el, míg az ember ezen a térségen megjelent, olyan maradványokat azonban, melyek a vízrendezések első nyomait mutatják, csak a római birodalom idejéből találunk. Ez a birodalom a mai Dunántúl és Erdély területén magas kultúra nyomait hagyta maga után, de ugyanakkor az Alföldön továbbra is a víz, az erdők és pusztamezők tája volt az úr, ahol csak a vándorló halász-vadászállattenvésztő népek tudtak ideig-óráig tanyát ütni. Ezek az első római vízrendezési munkák mederszabályozások és mocsárkiszárítások voltak. Ilyeneket végeztek például a Sárvízben, a Balaton mentén, sőt az első Sió-csatorna megépítését is nekik tulajdonítják. Mindezeknek eredménye utak, városok, termőföldek voltak, de aztán elsöpörte és a területeket elnéptelenítette a népvándorlás úgy, hogy ismét a víz és az erdő vette át az uralmát, mire a magyarság megjelent a területen. 2. Magyarország vízrajzi viszonyai a vízrendezések szemszögéből A magyarság történeti idejében és a jelenben vizsgálva a magyar medence hidrometeorológiai viszonyait, igen kedvező körülménynek kellett minősíteni. hogy a Duna mellékfolyói két különböző csapadékzónából erednek. A jobbparti mellékfolyók az Északi Tenger felől érkező cildonok hatására az Alpokból kapják a lefolyó vizüket, míg a bal oldali mellékfolyók és így a Tisza is az összes mellékfolyóival a Földközi tenger felől érkező ciklonok csapadékát kapja. Ennek következménye, hogy a Duna vízjárása eléggé kiegyenlített, valamint az is, hogy a bal oldali mellékfolyók árvize nem esik össze a jobbparti mellékfolyók árvizével és — miután a Duna maximális vizeit rendesen a jobbparti mellékfolyók okozzák — a Duna maximális vize a Tiszáéval. A Dunán általában két fő árhullámtípust különböztetünk meg, a tavaszi árhullámot (március), mely a tavaszi hóolvadásból és esőzésekből folyik le, és a nyári árhullámot (július-augusztus), mely főleg az Alpok északi lejtőjére hulló ciklonális nyári esők vizét hozza a jobbparti mellékfolyók közvetítésével. A Tiszán három árhullámtípus jelentkezik, a tavaszi (március-április), mely a tavaszi hóolvadás és esőzések vizét hozza le, a nyári „zöldár" (június), mely a nyári esőzésekből származik és az őszi árhullám, melyet az őszi esőmaximum okoz. Ez utóbbi azonban csak a Felső-Tiszán érezhető, mert a Tisza közéj) és alsó szakaszán már teljesen ellapulva folyik le, az alsó mellékfolyók áradása ugyanis ilyenkor már hiányzik. A vízrajzi viszonyokat a vízrendezések szemszögéből vizsgálva meg kell említeni vízfolyásaink és állóvizeink jellemzőit, s egyszersmind ezek rendezési módját is. A vízfolyások között a patakok és kisebb vízfolyások általában kis esésűek, feliszapolódásra, növényzetbenövésre, kiöntésekre hajlamosak. Ezért a partokon kívül, a völgyben, elmocsarasodást, nagy lápterületek keletkezését okozták. Ilyen lápterületek voltak a Szamos, a Kraszna, a Berettyó, a Sió, a Kapós, a Marcal és még több kisebb vízfolyás, patak mellett. A vízrendezés feladata ezeknek a kisebb vízfolyásoknak és patakoknak mederszabályozásával, a kiöntések megakadályozásával, csatornahálózatok építésével a vizek kártétel nélküli levezetése és a mocsarak kiszárításával a talaj nedvességállapotának szabályozása. A patakok és kisebb vízfolyások rendezését csakúgy, mint elrontását, környezetük mesterséges elmocsarasítását történelmünk folyamán, sőt előtte is megtaláljuk a Kárpátmedencében. Nagyobb céltudatos rendezésről azonban csak a XVIII. század óta beszélhetünk. A nagyobb folyók rendezése már sokoldalúbb és összetettebb feladatot jelentett. Ennek során meg kellett oldani a folyók mederszabályozását, a környező folyóvölgyeknek, ártereknek a mederből kiömlő árvizek elleni védelmét: a folyó ármentesítését,. és — ha a folyóvölgy ármentesítését árvédelmi gátak szolgálták — a védett területeken összegyűlő fölös csapadékvizeknek elvezetését: a belvízmentesítést. A mederszabályozásnál a folyó természetéhez — eséséhez, vízjárásához, hordalékjárásához, mederanyagához — kellett és kell alkalmazkodni. Ezért mások a módszerek a görgetett hordalékot szállító, alsószakasz jellegű és a lebegtetett hordalékot szállító középszakasz jellegű vízfolyásoknál. Előbbi például a magyar Felső—Duna, vagy a Tisza nagyobb alsószakasz jellegű mellékfolyói (Sajó, Maros), illetőleg utóbbi a további dunaszakasz vagy a Tisza középszakasz jellegű mellékfolyói (Szamos, Bodrog, Berettyó, Körösök). Céltudatos folyószabályozási módszerről (Mikovényi terveiben) és munkáról csak a XVIII. század óta tudunk. Nagyobb folyóink ármentesítése egyedül árvédelmi gátakkal, míg a kisebb vízfolyásainké esetleg tározással vagy árapasztással lehetséges. Egyes helyiségek védelmére épített gátakról már & XV. század óta tudunk (Somorja), de az összefüggő gátak építése, és ezzel a folyó árvizi medrének kialakítása csak a XIX. században kezdődött. A belvízmentesítés, vagyis az árvédelmi gátak által a folyó felé elzárt árterületeknek az összegyűlő csapadékvizek, a „belvizek" majd pedig az ártéren kívüli területekről az ártérre lefolyó „külvizek" időszakos elöntésétől, helyenként elmocsarasító hatásától való védelme csatornarendszerekkel, vízkieresztő zsilipekkel, mesterséges vízátemelésekkel, szivattyúkkal, az ármentesítés következménye volt. A belvízmentesítés, mint vízrendezési feladat, az árvédelmi gátak bezáródása után jelentkezett, ezért első munkálatait csak a XIX. század közepén (a Szigetközben) indították meg. Az állóvizek közül geológiai értelemben vett tavak tulajdonképpen csak a dunántúli mélyedéseket feltöltő vizek voltak, kiterjedésük azonban a csapadéktól függött. Ilyen volt a Balaton, a Fertő, a Velencei tó, utóbbi kettő aszályos időszakban (pl. 1865) ki is száradt.